A phronesis fogalma Arisztotelésznél

„Minden mesterség, és minden vizsgálódás, de éppúgy minden cselekvés és elhatározás is, nyilván valami jóra irányul, tehát helyes az a megállapítás, hogy jó az, amire minden irányul.”

–Ezzel a kijelentéssel kezdi Arisztotelész a Nikomakhoszi Etikát. Minden tevékenység önmagán kívüli célra irányul, és értéke a céljának létrehozásával kapcsolatos hajlandóságából vezethető le.  Arisztotelész az etikát még a társadalomtudomány, politika tárgykörébe rendeli, az emberi társadalom tagjainak jellemével foglalkozik, „a jellemre vonatkozó fejtegetések”-nek nevezi az etika tárgyát. A politika teljes tudománya két részre oszlik: az etikára és a politikára. Arisztotelész politikája etikai, etikája pedig szociális jellegű.

Arisztotelész a tudományokat két szempontból is felosztotta: végcél szerinti hierarchia, és tevékenység szerinti felosztás. Az első osztályozás alapján, a hierarchia csúcsán a társadalomtudomány áll, mert végcélja magában foglalja a többi tudomány céljait: az ember számára való jó .

A jó, a boldogság, a jó élet kérdése újra és újra fölmerül, s a korábbi (platóni) nézettel ellenkező álláspontra jut az állam boldogságát, jólétét illetően. A görög politikai gondolkodás axiómája az volt ugyanis, hogy az egyén java megegyezik az állam javával, az egyén és a közösség számára a végcél azonos. Arisztotelésznél azonban az individuális élet értéke, az egyén személyes boldogsága kerül előtérbe, a mű vége felé már úgy beszél az államról, mintha pusztán az egyén erkölcsi életét szolgálná, mégpedig abban, hogy „biztosítja azt a fajta ‘erőszakot’, mely az ember vágyait segít alárendelni az értelemnek”.  Itt fonódik össze tehát, a politika az etikával.

Arisztotelész előtt a ma már elkülönült nagy filozófiai diszciplínák még egy kategóriába tartoztak, nem váltak el. Az etika, metafizika, logika és társadalomfilozófia (politika) Arisztotelész hatására különültek el egymástól. A tudományok, a tudás felosztása , kategorizálása az ő nevéhez fűződik. A Nikomakhoszi Etika fejezeteiben fejti ki elméletét: a szükségszerűen létező dolgok, ill. a kontingens, változó dolgok vizsgálata alapján különíti el a tudás és a tudomány fajtáit. Az első, a teoretikus tudás a szűkebb értelemben vett tudomány, melynek csak az állandó, változhatatlan dolgok lehetnek tárgyai, melyeket nem mérlegelünk, fontolgatunk, hanem csak kutatunk, leírunk, illetve bizonyítunk.

„Amit tudományosan megismerünk, az másképp, mint ahogy van, nem is lehet.(…). A tudomány tárgya tehát szükségszerűen létezik, tehát örök, mert mindaz, ami feltétlen szükségszerűséggel létezik: örök; viszont mindaz, ami örök, nem keletkezhetett, és nem semmisülhet meg.”

Minden tudománynak megvannak a kiinduló elvei, mert a tudomány következtetéseken alapul, a tudományos megismerés tárgya mindig bizonyítható (indukció, dedukció). A tudomány ezért tanítható (rávezetéssel, következtetéssel). A lélek felosztása is szorosan ide kapcsolódik: a tudományos lélekrész az, amely a változatlan létezőket szemléli. A kontingensre vonatkozó dolgok szemlélésére a mérlegelő lélekrész hivatott, mely a változásnak alávetett dolgokat szemléli, fontolgatja. Mindkét rész a lélek értelemmel bíró aspektusához tartozik.

A mérlegelő lélekrészhez tartozik mesterség (techné, létrehozás, alkotás, poieszisz), a praxis (cselekvés), praktikus tudás, mely vonatkozhat az államra (politika), a családra (gazdaságtan), s az egyénre, mely utóbbi dolgozatom témája, az okosság.

Az okosság, az arisztotelészi etika egyik fő fogalma. A görögben legalább két jelentése van: egyrészt jelenti a tágabb értelemben vett tudást, ebben a jelentésében az Eudémoszi Etikában, akárcsak a Nikomakhoszi Etikában a „megiston agathon”, azaz a legfőbb jó képviselője. Ebben a jelentésében a szónak vonzata is van (genitivusz objektívusz), azaz „valamiről való tudás”, hasonlóan, mint Platónnál, „a jónak a tudása, a jó ismerete”.

A másik jelentésében pedig a saját és idegenek cselekedeteire irányuló fontolgatás, mérlegelés, tájékozódás egy meghatározott képességét jelenti.

Az okosság, fogalmának elemzése során Arisztotelész abból indul ki, amit az okos emberről mondunk:

• „Jól meg tudja fontolni mindazt, ami neki jó és hasznos, mégpedig nemcsak részlegesen, pl., hogy mi felel meg egészségének és testi ereje fenntartásának, hanem általában véve, hogy mi válik javára a jó élet szempontjából.”
• „Komoly erkölcsi cél érdekében alkalmazza a helyes mérlegelést, oly dolgokban, amelyekkel kapcsolatban mesterségről nem beszélhetünk.”
• „Általános értelemben is azt mondhatjuk okos embernek, aki mindent jól megfontol.”

Fontolgatni azonban csak változó dolgokat lehetséges, amelyek többféleképpen lehetnek „máshogy is lehet, ahogy van”, tehát a fontolgatás tárgya csak a változó lehet. A fontolgatás cselekvés, és cselekvés tárgya csak változó dolog lehet. A változatlan, örök dolgok mindig ugyanúgy vannak, és nincs mit mérlegelni velük kapcsolatban. A tudományos megismerés bizonyítással van összekötve, de azokra a dolgokra, melyeknek a legfőbb okai másként is lehetnek, mint ahogy vannak, nem alkalmazható bizonyítás. Így hát a fontolgatás tárgya nem lehet tudomány, mint ahogy mesterség sem lehet, hiszen a fontolgatás cselekvés, a mesterség pedig létrehozás, s e kettő más nemű fogalmak. A mestrerség valaminek a létrejöttére irányul, tehát nem cselekvés, hanem létrehozás. A létrehozásnak ugyanis önmagán kívüli célja van, a cselekvésnél viszont a jó cselekvés maga a cél. Kizárásos módszerrel eljut a phronêsis fogalmához:

„Az okosság gondolkodással párosult cselekvő, igaz lelki alkat, mely arra irányul, ami az embernek jó vagy rossz.”

Gondolkodással párosult, tehát az erkölcsi erény elhatározásában játszik szerepet. Az elhatározás pedig megfontoláson alapuló kívánság. A kívánság vágy, érzelmi, ösztönös törekvés, azaz az erkölcsi cselekvés elementáris alapja. A logosz a gondolkodás, a gondolkodás eredményének pedig igaznak kell lennie, ezért igaz lelki alkat az okosság. A helyes kívánság és az igaz gondolkodás pedig együttesen az erkölcsi cselekvés. A gondolkodás állítása, eredménye azonos kell, hogy legyen a kívánság tárgyával, ez pedig maga az erkölcsösség.

A mértékletesség (szófroszüné) az okossághoz kapcsolódó fontos fogalom, ugyanis „megmenti az okosságot”. A gyönyör és a fájdalom érzései megrontják az ítéletet. „Mert a cselekvés kiindulópontja a cél, de akit egyszer megront gyönyör vagy fájdalom érzése, az elől eltűnik a kiindulópont”.

Az erény tettekre és érzésekre vonatkozik, mindezekkel pedig élvezet vagy fájdalom jár együtt. Annak hajlama születésünktől megvan bennünk, hogy bizonyos tárgyak élvezetet okozzanak számunkra. Hajlamosak vagyunk minden cselekvést élvezetes vagy fájdalmas volta alapján megítélni. Az élvezet és fájdalom érzését nem elnyomnunk kell magunkban, hanem helyesen kell kezelnünk őket. A mértékletesség azonban megóv az efféle „káros” érzelemtöbbletektől. Itt is érvényesül a középút elmélete: a helyes szabály ugyanis az okos ember viselkedésében érvényesül, az erény a szélsőségektől mentes középutat választja, és azon indul el. Az okos ember (phronimos) saját cselekvéseivel határozza meg, találja ki a szabályt, az erkölcsöt, melyet követ.

Az okosság tehát valamiféle erény, mégpedig a mérlegelő, vélekedő lélekrész erénye, ugyanis ez foglalkozik a változó dolgokkal. Az értelmes lélekrész további észbeli erényei: tudomány, bölcsesség és ész.

A bölcsesség „ésszel párosult tudományos megismerés, a legbecsesebb dolgokra vonatkozó tudomány, amely mindent betetőz” . Az intuíciónak és a tudománynak a legmagasabb rendű tárgyakra irányuló része. Olyan embert nevezünk bölcsnek, mint pl. Pheidiaszt, a bölcs kőfaragómestert, aki az alkotó művészet egyes ágaiban a legnagyobb tökéletességre viszi. Az okos ember az önmagát érintő dolgokat jól ítéli meg, (nevezhetünk állatokat is okosnak), a bölcs pedig valaminek a létrehozására törekszik, gyakran nem törődve a saját érdekeivel (Thálész, Anaxagorasz). A bölcsesség nem foglalkozik olyasmivel, ami ez embert boldoggá teheti. A bölcsesség és az okosság egyaránt létrehoz valamit, de nem konkrét értelemben, hanem úgy, mint az egészség az egészséget. Így teremti meg a bölcsesség a boldogságot, mint a teljes erény egy része, azáltal, hogy van és működik, boldoggá teszi az embert. Az emberi munka is mindig az okosság útján megy végbe, az erény kitűzi a célt, az okosság megadja a célravezető eszközöket.

Az ész az első és a végső dolgok felfogására szolgál, a bizonyításban szereplő ésszel az első dolgokat, a cselekvésben szereplő ésszel pedig a végső dolgokat fogjuk fel. Az észnek, tudományos formája tárgya az igazság, mérlegelő formájában pedig a helyes vágynak megfelelő igazság.   Az általános tételek az egyes jelenségekből fakadnak, s az ezeket megragadó észlelés az ész.

Arisztotelész összeveti az államkormányzás művészetét az okossággal: „tulajdonképpen ugyanabból a lelki alkatból fakad” . Az államra vonatkozó okosság két szegmense a törvényhozó okosság (vezető ág), és az államkormányzás művészete, amely megfontolásban, majd cselekvésben nyilvánul meg, a népgyűlési határozat megvalósításával.

Arisztotelész a hatodik könyv végén Szókratész elméletét vitatja: „Ezért mondják egyesek, hogy minden erény: okosság; ámde Szókratész idevágó kutatásai csak részben helyesek, részben azonban tévesek; abban, hogy minden erényt okosságnak tartott, tévedett; abban azonban, hogy az erény nem létezhet okosság nélkül, teljesen igaza van.”  Az a lelki alkat nevezhető erénynek, amely az okosságnak megfelel, vagyis amely a helyes szabállyal együtt jár. A helyes szabály pedig az okosság.

Senki sem lehet igazán erkölcsös ember okosság nélkül, sem pedig okos ember erény nélkül. „Az okossággal egymagával valamennyi erény az osztályrészünk lesz.”

Arisztotelész szerint az okos ember felismeri, hogy mi az ember számára való legjobb: az elmélkedő életforma, és képes megfontolni az eszközöket, amelyeknek segítségével ez elérhető.

Az okosság azonban leszűkülhet az erénynek arra a részére, amely az egyén javával foglalkozik abban a meggyőződésben, hogy az individuum jól-létét akkor képes a legjobb módon elérni, ha csakis azzal foglalkozik.

Theodor Ebert, itt idézett cikkében hosszasan elemzi Arisztotelész phronêsis fogalmát, s gondolatmenetében több helyütt logikai hibákat fedez fel, ellentmondásokra és bizonyítatlan tételekre bukkan. Dolgozatomban néhány, szembetűnőbb észrevételére térek ki.

• I. Arisztotelész a hatodik könyv ötödik fejezetében a fontolgatás fogalmát az analízis alapjaként tűnteti fel, az okos embert az ötödik fejezetben, mint fontolgató embert jellemezte: „jól meg tudja fontolni, ami neki jó és hasznos”.  A nyolcadik részben azonban hirtelen váltás következik be, itt már nem a fontolgatás tevékenysége, hanem a helyes döntésre jutás kerül előtérbe, logikai átmenet nélkül. Itt már a mint „jó döntésre jutót” jellemzi: „az okosságnak ti. éppen ez a fő feladata, a helyes megfontolás”.
• II. A phronêsis fogalmát Arisztotelész a privát individuum hatásköréhez kapcsolja, s ebből levezeti, hogy az okosság individuális: „okosságnak azonban elsősorban azt tartják, ami az egyes cselekvőre vonatkozik.”  Itt azt vallja, hogy ennek a tudásnak az eidosza az a tudás, mely a saját érdekeket szolgálja. Ez azonban ellentmondásokat tartalmaz.
  Van, aki a saját ügyeivel foglalkozik, a saját maga számára való jót mérlegeli, ő valóban phronimos. Ezzel szemben a politikusokat inkább csak „sokügyűeknek” (agyafúrtnak) nevezi. Ezt egy Euripidésztől vett idézettel bizonyítja: „Hogy is volnék én okos, mikor módomban lett volna szép csendben, a sereg közemberei közé vegyülve a többiekkel egyenlő részt élveznem?! Mert aki nagyobbra lát, és többre vágyik…”  Arisztotelész csak azért nevezi őket okosaknak, mert a politikai előnyüket keresik, emiatt gondolják úgy, hogy ennek megfelelően kell viselkedniük.
• III. Ezt követően Arisztotelész megjegyzései inkább összefüggéstelen jegyzeteknek tűnnek. „Bár talán a magunk java el sem képzelhető házvezetés vagy államkormányzás nélkül…” . „Különben, hogy a magunk érdekét hogyan kell szolgálnunk, ez sem olyan világos …” . „A mondottakat bizonyítja…”. Ez az utalás a homályba vész, nem tudni, melyik mondottakat kívánja bizonyítani Arisztotelész a témában oda nem illő következő mondatával: „A mondottakat bizonyítja, hogy mértan- vagy számtantudós hasonló tudományokban bölcs lehet valaki fiatalon is, …” Az összefüggéstelen gondolatok összekapcsolására több példát is találhatunk.
• IV. Az okosság politikai kontextusát vizsgálva azt találhatjuk, hogy Arisztotelész az értékelő fogalmat tisztán leíró fogalommá teszi. Az okosság politikai fajtái: házvezetés, törvényhozás, tanácskozói és bírói működés. Ezek a kifejezések a görögben is tisztál leíró értelemmel bírnak, (pl. a hátvezetés fogalmában nincs benne, hogy csak jó lehet). Az okosságra viszont az jellemző, hogy rossz nem lehet, csak jó, tehát e kettőt nem lehetne egymáshoz rendelni.
• V. Feltehetjük a kérdést: hogyan alkalmazható az okos jelző olyan esetekben értelmesen, ahol korlátozott cselekvésről van szó? Arisztotelész ennek a korlátozottabb használatnak a lehetőségét figyelmen kívül hagyta.
• VI. Arisztotelész megtagadja a mesteremberektől az okos jelzőt (pl. orvostudomány).