A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Janus Pannonius (1434-1472) – Egy dunántúli mandulafáról – verselemzés

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
11827
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-27 Küldd tovább
  Letöltés

Janus Pannonius latin nyelvű világi líránk megteremtője, magyar humanista költészetünk világirodalmi rangú költője, aki egyénivé tudta formálni a kötelező mintákat, sablonokat s eredeti, hiteles életművet hagyott ránk. Első költőnk, akit saját korának európai művészei ismertek és elismertek.

Művészete a kortárs itáliai művészettel  szoros kapcsolatban bontakozott ki, ott indult pályája, mely végül otthon, Magyarországon teljesedett ki.

Életművének fő műfajai beilleszkednek a kor humanista lírájának műfaji rendjébe: írt epigrammákat, elégiákat és panegyricusokat azaz dicsőítő költeményeket.

Epigrammái részben iskolai feladatra szánt versgyakorlatok, melyek a latin Martialis költészetének szellemes, csipkelődő hangnemét követik, úgynevezett római epigrammák. Ezek mellett főként magyarországi korszakában számos görög epigrammát is írt, melyeknek komoly, ünnepélyes hangneme, humanista értékeket felmutató világképe elüt a római epigrammák stílusától.

Hazai földön írt epigrammái közül kiemelkedik a még lelkes, optimista hangvételű Pannónia dicsérete és a már elégikus, borongós hangvételű  Egy dunántúli mandulafáról című, mely a tragikus költősors, a koránjöttség motívumának egyik korai előképe irodalmunkban.

1466 márciusában írta ezt az epigrammába sűrített elégiát. Az epigramma disztichonban (egy hexameter és egy pentameter sor kapcsolata) írt rövid, tömör, előkészületből és csattanóból álló sírfelirat.

Az elégia ekkor már nem csupán a disztichonban írt (általában epikus jellegű) művet jelenti, mint a görögöknél, hanem a rezignált, szomorú hangvételű filozofikus verset.

Egy dunántúli mandulafáról

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.

S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

vers ihletője külső látvány, természeti jelenség, melyre a cím is utal. A pécsi püspök abban az időben a Mecsek lapos lejtőjén valóban láthatott idő előtt virágpompába öltözött mandulafát. A túl korai virágzás a pusztulás képzetét is szükségképpen felkeltette a költőben, s emellé magától értetődően társult a féltő aggodalom, a részvét, a tragikus vég előérzete. Az élet két pólusát, a születést és a halált egyszerre idézte fel a költői képzelet.

 A természeti kép és az egyéni sors közötti összefüggés, párhuzam ezután már önként kínálkozott. A külső látvány így válik sorsjelképpé, az elszigeteltség, a veszélyeztetett kivételes érték szimbólumává. A konkrét és szimbolikus jelentésrétegre a költő egy harmadik jelentésréteget is ráépít: a mitológiai jelentéssíkot. A mitológiai történetekre való rájátszás  kötelező humanista versépítő eljárás, mellyel kitűnően bánik a költő.

Már az első sorok is mitologikus nevek révén szólalnak meg. A Heszperiszek kertjének csodás szépsége jól ismert fogalom volt a humanisták előtt, akik a görög mondavilág kalandos történeteit olvasták, és Héraklész esetét is ismerték: ő kapta feladatként, hogy szerezze meg a mesés kertből a csodás aranyalmákat. Az olvasó számára ez az a kert –ahol Zeusz és Héra násza is volt- a létező legszebb helynek számított.

Homérosz olvasói számára egyértelmű, hogy itt az Odüsszeusz által bebolyongott ókori mediterrán világ legszebb kertjéről van szó, hiszen az Alkinoosz király uralma alatt álló szigeten, a phaiákok birodalmában a hazafelé tartó görög vándor ugyancsak jól gondozott, csodás fákban gyönyörködhetett. Még ebben a kertben is csodának számított volna, ha a „hősi Ulysses” a pannóniaihoz hasonló szépségű fácskát látott volna.

A Boldogok Szigete (más néven: elíziumi mező) a görög irodalomban az az idillikus hely, ahol halála után mindenki elnyerheti időtlen boldogságát, így ennek a „bő rétjei” a gyönyörűség legfelső fokát idézik.

S mindez –a három mitológiai helyszín együttesen- sem képes felmutatni azt a szépséget, amelyet „pannon-föld északi hűs röge” elővarázsolt. Ezzel le is zárul a vers első része, a lírai vershelyzet bemutatása.

 A második négy sor az ellenpólus, a téli virágzás következményeinek felmérése. Bármiféle tér- és idődiszkrepancia pusztulásra ítéli az élőlényeket, a gondolatokat, eszméket, megnyilatkozásokat, kommunikációs szándékokat: ha nincs itt az ideje, nem érdemes életet, értékeket, személyiséget felmutatni, a kor ugyanis nem érti és nem tűri. Ugyanakkor valószínűleg nem tehet mást az új értékek képviselője, minthogy megfogalmazza és felmutassa önmagát, különben a létezése teljességgel értelmetlen.

Phyllis királylány mondája a hiábavaló várakozás, a beteljesületlen remény, a fájdalmas epekedés tragédiája. A trójai háborúból hazatérő Démophoón athéni király jegyezte el őt, de a lakodalom előtt a vőlegénynek haza kellett utaznia ügyei rendezésére. Azonban a királylány hiába várta vissza, s csalódása öngyilkossághoz vezetett. Az istenek –halála után- mandulafává változtatták a trák király leányát. A lírai ént, a beszélőt  a személyes érintettség indította a Phyllisszel azonosított mandulafa megszólítására: „Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,/ Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

A vers első és második fele ellentéteket feszít egymásnak, élet és halál, virágzás és pusztulás képei rémlenek fel egymással szemben.

A négy disztichonból álló vers formai szempontból epigramma, azonban líraisága, gondolatgazdagsága egyben felül is emeli ezen a tradicionális műfajon. A szokványos csattanós-szellemes megfigyelésből a bölcselkedő, érzelemgazdag elégia irányába mozdul el. A nyitott verszárlat, a költői kérdés még inkább felerősíti az elégikus hangnemet, hiszen benne fájdalom, lemondás, reménytelenség kap hangot.

Janus pontosan érzékelte helyzetét. Nem remélte, hogy poézisének rügyei szárba tudnak szökkenni, virágai terméssé tudnak érlelődni Pannónia „ hűs rögein”.

Saját sorsát tekintve előérzete beteljesült. A magyarországi költészet viszont átvészelte a zúzmarás időket, s néhány évtized múltán új rügyfakadás s új virágzás indult meg a janusi kezdeményezések nyomán.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Juhász Gyula 1883-1937

Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső mellett a magyar impresszionizmus másik...

Close