Nemzetközi kapcsolatok 1776 után

6 perc olvasás

A nemzetközi kapcsolatok 1776 utáni története három alapvető tényező köré csoportosítható

1. Az államok társadalmának vagy a nemzetközi közösségnek nagyon jelentős kibővülése, amely azt jelenti, hogy e társadalom vagy közösség tagjainak létszáma megtízszereződött, és napjainkban a Föld valamennyi államának minősülő területileg szervezett politikai szervezetét felöleli.

Hirdetés

2. E horizontálisan terjeszkedő nemzetközi közösségen belül ugyanakkor végletekig fokozódó feszültségek, ellentétek jöttek létre, belső problémái összetetté, sokrétűvé és bonyolulttá váltak (forradalmak, háborúk gazdasági és egyéb válságok, hidegháború, az elrettentés doktrínája stb.).

3. A nemzetközi együttműködés exponenciálisnak tekinthető bővülése és intenzitásának fokozódása, a közös, majd globális érdekek felismerése és elfogadása, az interdependencia megerősödése és általánossá válása, a nemzetközi élet megszervezésére létrehozott intézményrendszer és a nemzetközi jog fejlődése jelentősen ellensúlyozzák az előzőekben említett állandó és mélyülő ellentétek következményeit.

Az 1776. évi amerikai események után Európa megszűnt a világpolitika központjának lenni. Az USA létrejöttével a nemzetközi közösség európai jellege ipso facto megszűnt. Harminc évvel később Latin-Amerika is felszabadult és a Monroe-elv alapján (Amerika az amerikaiaké) csírájában hiúsította meg a Szent Szövetség katonai beavatkozási tervét. Azonban a nemzetközi közösség bikontinentális jellegének kialakulása nem érintette Európa hegemóniáját a világ ügyeiben. Az európai stratégiai szükségletek, illetve gazdasági érdekek a gyarmatosítás újabb hullámát idézték elő Afrikában és Ázsiában. A gyarmatosító államok sorra kötötték a befolyási övezetek felosztásáról szóló szerződéseket (pl. 1884-85. évi Berlini Konferencia), ám a XX. században megkezdődött a gyarmati rendszer felbomlásának folyamata, mely a II. világháború után felgyorsulva a gyarmatbirodalmakat megszüntette. A változást, a függetlenség irányába tett átmeneti megoldást jelezte a Brit Birodalmon belül a domíniumok létrejötte (Kanada, Ausztrália stb.). Az I. világháború után a vereséget szenvedett Németország afrikai, ázsiai és csendes-óceániai gyarmatbirtokait, valamint Törökország arabok lakta területeit a győztes államok az új helyzetben nem voltak képesek annektálni (gyarmatukká nyilvánítani). E helyett hozták létre a mandátumrendszert. A Nemzetek Szövetsége a „civilizáció szent missziójának” megvalósítása érdekében megbízást adott az előzőekben említett területek igazgatására, mely – az adott ország fejlettségétől függően – eltérő terjedelmű jogosítványokat foglalt magába.

• A mandátumok (Szíria, Libanon, Palesztina, Transzjordánia és Irak) esetében elismerték a belső autonómiát, melyet hamarosan a függetlenség követett.

Hirdetés

• B mandátumnál (Togo, Kamerun, Tanganyika, Ruanda-Urundi) a mandatárius – más birtokaitól elkülönülten – igazgatta a mandátumot, továbbá köteles volt tiszteletben tartani az őslakosságot védő előírásokat (a vallásszabadság, a rabszolgaság és fegyverkereskedelem tilalma), illetve harmadik államok jogát a kereskedelem szabadságára.

• C mandátum esetén (Délnyugat-Afrika, Óceánia térségének volt német birtokai) a mandatárius a mandátumot területének integráns részeként igazgatta az őslakosságra vonatkozó kötelezettségek figyelembe vételével.

Fontos különbséget tenni az alábbi fogalmak között:

protektorátus: van belső autonómiája, de katonailag megszállt és nincs saját külügye
domínium: félállami státusz
gyarmat

A gyarmati rendszer összeomlása a II. világháború után következett be. Az ENSZ Alapokmánya a világszervezet céljává nyilvánította a népek és nemzetek önrendelkezési jogát, másrészt a népszövetségi mandátumrendszert a nemzetközi gyámság intézményével váltotta fel. Ez a dekolonizációs folyamat megállíthatatlannak bizonyult; hol háborúk segítségével, hol békés úton zajlott. A nagyszámú újonnan függetlenné vált államok csoportja, mint a világpolitika új tényezője jelent meg, és új problémákkal és kihívásokkal jelentősen megváltoztatta a nemzetközi kapcsolatok rendszerét.

Hirdetés

A nemzetközi közösség belső átalakulása

1830 – Belgium, Hollandia elszakad, 1876 – Törökország független, 1878 – Szerbia, Montenegró, Románia önállósodása, 1900 – boxerlázadás
homogén és heterogén nemzetközi közösség, új nagyhatalmak (USA, Japán) és totalitárius rendszerek jönnek létre, észak-déli ellentét, hidegháború hatásai és a világ a két szuperhatalom körül polarizálódott

A hidegháború alapvető jellemzői

a III. világháború elmaradása
az atomfegyvereken és az interkontinentális rakétákon alapuló kölcsönös elrettentés
a fegyverkezési verseny spirálja
a perifériákon vívott háborúk
a világméretű ideológiai harc

A Dél színrelépésének következményei

az egyes országok közötti különbségek, a nemzetközi közösségen belüli teljes politikai, gazdasági és kulturális heterogenitás létrejötte
a szélsőséges egyenlőtlenségek, mint destabilizáló tényezők egyre növekvő szerepe
az államok számának növekedéséből és nemzetközi viszonyaik minőségi változásaiból következően a nemzetközi problémák komplexitásának növekedése

A nemzetközi kapcsolatok megszervezése

1814-15. – Bécsi Kongresszus (helyreállították az uralkodók hatalmát)
1814 – Európai Direktórium (pentarchia: Anglia, Oroszország, Ausztria, Franciaország)
1815 – Szent Szövetség
1871 – Pontus konferencia