Nemzetiségek és nemzetiségi kérdés 1800-1914 között Magyarországon

Mindazonáltal Wesselényi, Széchenyi és kortársaik túlnyomó többsége is hitte, hogy a polgári átalakulás keretében nyelvi-etnikai különbségekre való tekintet nélkül végrehajtandó jogkiterjesztés fejében a nemzetiségi lakosság hajlandó lesz „magyarosodni”, vagy ha arra nem is, a magyart legalább lingua francaként, a közélet nyelveként elfogadni. Kossuth, amikor egy alkalommal figyelmeztették e feltételezés problematikusságára, magabiztosan ezt válaszolta: „Kicsinyhitűek! Nem ismeritek ti a szabadságnak varázshatását; erősebb ez, mint a nemzetiség, a vallás, a vér és baráti rokonság, melyeket mind egyesíteni képes a hazafiságban.” A magyarosításnak tehát – a régi világhoz és így a latinhoz is ragaszkodó konzervatívokat kivéve – mindenki híve volt, csupán az eszközökben és a folyamat ütemében oszlottak meg a vélemények. Széchenyi, Wesselényi, Pulszky és mások a hosszabb távú és békés, vagyis az erkölcsi és kulturális értékek példaszerűségén alapuló asszimilációt helyeselték, s többször figyelmeztettek: „Az idegen ajkúakat […] anyanyelvük magány- és társas körökbeni használatában akadályozni és azokat erőszakkal a magyar nyelv használatára szorítani sem a törvényhatóságoknak, sem egyéneknek nem szabad.” A többség azonban a radikálisabb megoldásokban sem talált kivetnivalót.

Az államot és a nemzetet azonosító álláspontok tengeréből alig látható szirtekként emelkedett ki az a néhány vélemény, amely Martinovicséhoz hasonló merészséggel nézett szembe a magyar valósággal. Egyikük, Szücs Ábrahám, egy Pest megyei „pipás nemes” 1843-ban amellett érvelt, hogy a magyarosítás „a magyar nemzetiségnek nem hasznára, hanem kárára válik”. A soknemzetiségű Magyarországon ugyanis „a jólétre, erőre szükséges egységet alkotmányos változtatások igen, de nyelv, vallás vagy más eröltetések létre nem hozhatják”. Erre is válaszolt 1846-ban Irinyi József, amikor nyugat-európai úti jegyzeteiben kijelentette: „én a’ Karpáthoktól az adriai tengerig a’ magyaron kívül más nemzetiséget nem ismerek”. A „föderatív rendszert” ebből következőleg olyan, „a közhaza iránt káros, sőt vétkes törekvésnek” minősítette, melyet „óhajtani […] józanul és hazaszeretettel senkinek sem lehet”. „Összpontosítsuk tehát erőnket – fogalmazta meg a többség óhaját –, s ekkor a Kárpátoktól az adriai tengerig, a’ magyaron kívül, egy nemzetiség sem fogja fejét emelhetni. De ha mi minden népiségnek hatóságot, azaz kezébe fegyvert adunk, hogy juthat eszünkbe még csak álmunkban is, hogy a magyar nemzetiség békében lehessen?!”

A birodalmi gondolat és a nemzetiségi törekvések harapófogójában

Az 1848 március idusát követő események gyorsan szertefoszlatták a felvilágosodás- és reformkori magyar elit optimista reményeit. A magyar nemzetállami törekvések nemcsak Bécs ellenállását váltották ki, hanem a magyarországi nem magyar népeket is saját nemzeti céljaik megfogalmazására sarkallták. A szerb, a román és részben a szlovák vezetők is Magyarország föderatív jellegű átalakítását követelték a nyelvhatároknak megfelelően. Ezeket a követeléseket a magyar vezetők kezdetben kategorikusan elutasították. Az ellentétből Erdélyben és a Délvidéken elhúzódó gerillaháború, a szlovák területeken kisebb csetepaték keletkeztek. A horvátok a területi-politikai autonómiánál is többet akartak. 1848. március 25-ei nemzeti kongresszusukon mindazt igényelték maguknak, amit a magyarok követelek Bécstől: a horvát területek egyesítését, nemzeti hadsereget, a horvát parlamentnek felelős kormányt, horvát nemzeti bankot stb.

A bécsi birodalmi gondolat és a nemzetiségi törekvések harapófogójába került magyar forradalmárok 1848–49 folyamán nemzeti és nemzetiségi politikájukat egyaránt újragondolták. A Debrecenbe evakuált országgyűlés 1849. április 14-én kimondta Magyarország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. Ezzel párhuzamosan a magyar nemzetállam koncepcióját is felülvizsgálták. Ez vezetett oda, hogy 1849 nyarán tárgyalásokba kezdtek a szerb vezetőkkel, a románok képviselőjével, Nicolae Balcescuval pedig július 14-én egy megbékélési tervezetet is aláírtak. Bár a föderalizmus, illetve a nemzetiségeknek adandó területi autonómia gondolatát a többség elutasította,1849. július 28-án a képviselőház olyan határozatot fogadott el, amely valamennyi nem magyar közösség számára biztosította az egyházakban, a községi életben, valamint a törvényhatósági gyűléseken és iskolákban a szabad nyelvhasználatot.