Nemzetiségek és nemzetiségi kérdés 1800-1914 között Magyarországon

A nyelvkérdés

E dilemma egyik kardinális problémája a nyelvkérdés volt. Az új kor nyelvi igényeinek egyre kevésbé megfelelő latin felváltása egy modern és valamilyen szinten mindenki által beszélt nyelvvel elkerülhetetlen volt. E nélkül sem integrált kulturális közösség, sem nagyobb gazdasági egység nem jöhetett létre. De melyik legyen ez a nyelv? A birodalom nyugati felében máris lingua francaként használt német avagy az itthoni „pórnép” jelentős része által is értett magyar? Ismeretes, hogy Bécs az előbbit ajánlotta. Mária TeréziaII. József merészebben és erőszakosabban. „Mily sok előny biztosítja az általános jót – jegyezte naplójába a „kalapos király” –, ha csak egy nyelv használtatik az egész monarchiában, ez érvényesül az érintkezésben, foglalkozásokban, ha minden része a monarchiának szorosabban összefűzetik és a lakosok a testvéri szeretet legerősebb köteléke által egyesíttetnek – azt mindenki beláthatja és Franciaország, Anglia, Oroszország példájából arról elegendőképpen meg is győződhetünk.”óvatosabban és finomabban, fia,

A Bécsből ajánlott centralizáció és nyelvi-kulturális egységesülés kis számú hívei részben a polgárság köréből, részben az udvari főhivatalnoki karból kerültek ki. Egyikük, a pesti német családból származó Kohlmayer Samuel ügyvéd szerint a magyar nyelv „csak káromkodásra való”, hivatalossá tétele ezért két évszázaddal vetné vissza a kulturális fejlődést, míg „a német nyelv fejlettebb német erkölcsöket és tudást közvetít”. A magyar elit túlnyomó része, mindenekelőtt a nemesség azonban elvetette ezt az ajánlatot. Részben a felvilágosodás és a francia forradalom eszméinek hatása alatt, részben II. József politikájának ellenreakciójaként a magyar nyelv modernizálása és standardizálása mellett döntöttek. Bessenyei György már 1778-ban kijelölte az irányt: „soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” Ez a nyelvre alapozott nemzetfelfogás a 19. század elejére az új magyar nacionalizmus axiomatikus érvényű alapelve lett.

A latin és a német nyelv felváltása a magyarral az 1791–92-es tanügyi törvényekkel kezdődött, és az 1844. évi II. törvénycikkel zárult le. Utóbbi nemcsak a közoktatás, hanem a törvényhozás, közigazgatás és bíráskodás nyelvévé is a magyart tette. A nyelvharccal párhuzamosan bontakozott ki a magyar államrészek egyesítéséért és a birodalmon belüli politikai autonómia körének tágításáért folytatott küzdelem, amely az egész Európán végigsöprő 1848-as forradalmi hullám keretében ismeretes módon a császári udvar és a magyar nemzet közötti fegyveres konfliktusba torkollott.

A nemzeti és állami problematika különleges jelentőségének másik oka a magyar államterületek lakóinak etnikai és nyelvi heterogenitásából adódott. Megalapozott becslések szerint a Magyar Királyság Horvátországgal, Szlavóniával és a Határőrvidékkel együtt számított 8 millió lakosából a 19. század legelején csak mintegy 42% tartozott a magyar anyanyelvűek közé. A többiek horvátok és szerbek (18,5%), szlovákok (14%), románok (10%),németek ruszinok (4%), valamint vendek és egyéb nemzetiségűek (2,5%) voltak. Az Erdélyi Nagyfejedelemségben, ahol kicsit több mint másfél millióan laktak, a magyarok ennél is kisebb arányban képviseltették magukat: az összlakosságnak mindössze 36%-át tették ki, miközben a románok 53, a szászok pedig 9%-át. A történeti magyar államrészek lakosságának tehát mindösszesen 39, Horvátország és a Határőrvidék nélkül pedig 48%-át adták a magyar anyanyelvűek. (9%),

Az utazó és olvasó emberek, akiknek az aránya persze az írásbeliség rohamos terjedése ellenére sem lehetett több néhány tízezernél, teljes mértékben tudatában voltak Magyarország nyelvi-etnikai sokszínűségének. Schwartner Márton, a hazai statisztika első kiemelkedő képviselője 1798-as munkájában írta: „Talán nincs még ország a világon, melyben több nyelv, és ennek következtében oly sok nemzet honos, mint Magyarországon.” Egyik követője,Csaplovics József, akit a néprajz, az antropológia és a statisztika is előfutárai között tart számon, két évtizeddel később ugyanilyen képet rögzített. „Nem tsak természeti állapotjára, és a természet ajándékaira nézve – hanem népességére nézve is Magyar ország Európa kitsinyben, – mert majd nem minden Európai nép-törzsökök, nyelvek, vallások, foglalatosságok, Cultura grádusok, ’s végre élet módok, erköltsök és szokások is itten találják fel Hazájokat” – írta 1822-ben.