Kína újkori története és a boxer lázadás

A rend megszilárdulása, az engedékeny politika és az Amerikából a Fülöp-szigeteken keresztül Kínába került haszonnövények elterjedése következtében a gazdaság fellendült, a lakosság 1700 és 1840 között megnégyszereződött (100 millióról 414 millióra nőtt). A konszolidációhoz hozzájárult az is, hogy az első Csing császárok igen tehetségesek, ügyesek és műveltek voltak, s közülük kettő rendkívül hosszú ideig uralkodott. Kang-hszi (1661-1722), Jung-cseng (1723-1736) és Csien-lung (1736-1795) császárok uralkodásának csaknem másfél évszázada – a Kang-hszi alatti első egy-két évtizedtől eltekintve – a béke és a jólét korszaka volt a kínaiak többsége számára.

Csing-kori mandzsu hódítások

Mint a kínai történelemben mindig, az ország gazdasági megerősödését területi hódítások követték. Belső-Kína feletti uralmuk megszilárdítását követően a mandzsuk hozzáláttak, hogy birodalmuk határait kiszélesítsék. A Kínai Népköztársaság mai határai lényegében a 17-18. századi nagy Csing császárok hódításaival alakultak ki. Először 1696-ban északnyugaton elfoglalták Kelet-Turkesztán (Hszincsiang) és Külső-Mongólia (a mai Mongólia) nagy részét, majd 1720 és 1750 között fokozatosan Tibetet tették kínai protektorátussá. A hódítások az 1750-es években fejeződtek be, amikor is sikerült Kelet-Turkesztán maradék részét és Dzsungáriát is elfoglalni. Ezekkel a győzelmekkel a birodalom területe megduplázódott. Ugyancsak a mandzsu uralom alatt vált Mandzsúria Kína szerves részévé. A 18. században Korea, Vietnam és Nepál népei is a Csing-birodalom „adófizetői” lettek. A Csingek által elfoglalt területek között sok volt, amely a történelem során korábban már tartozott Kínához, de most sikerült őket tartósan is Kínához csatolni. Kína ekkor érte el a legnagyobb kiterjedését. (Ehhez képest mára valamelyest csökkent a területe: Külső-Mongólia 1912-ben függetlenné vált, és Oroszország is megszerzett kisebb területeket.)

Gazdasági-társadalmi stagnálás

A 18. század végére a kínai gazdaság eljutott abba az állapotba, amelyet a „magas szintű egyensúly csapdájának” szoktak nevezni. Ez lényegében azt jelenti, hogy a gazdaság elérte azt a szintet, ahonnan az adott keretek között tovább fejlődni nem lehetett: a mezőgazdaságban nem maradt több megműveletlen terület, amit még fel lehetett volna törni, a megművelt területeken pedig a termelékenység elérte azt a felső határt, amelyet hagyományos technológiával lehetetlen volt túlszárnyalni. (Megjegyzendő, hogy az ekkori világban Kínában voltak a legmagasabbak a területegységenkénti termésátlagok.) Modernizáció, a termelés tudományos alapokra helyezése nélkül tehát a mezőgazdasági termelést nem lehetett tovább növelni. Ennek következtében az iparcikkek piacának növekedése is megállt, nem emelkedett tovább a nem mezőgazdasági termékek iránti kereslet – ez pedig az ipari jellegű vállalkozások stagnálásához vezetett. A további fejlődést lehetővé tévő technikai (vagy ipari) forradalom azonban – máig nem egészen feltárt okokból – elmaradt. Valószínűleg nagy szerepe volt ebben a mandzsu császári udvar bezárkózó politikájának, az ipart és a kereskedelmet szigorúan az ellenőrzése alatt tartó állami bürokráciának, a gyakorlati ismereteket oktató iskolák hiányának, a bénító hatásnak, amelyet a hivatalnokvizsgák fejtettek ki a kínai értelmiségre, illetve annak, hogy Kína nem találkozott olyan külföldi hatalommal, amely hozzá mérhető erejű vagy fejlettségű lett volna, s ez önelégültséghez vezetett. A 18. század végén, a 19. század elején Kína tehát magas fokú fejlettséget elért, de zsákutcába jutott, a hagyományos utakon tovább fejlődni nem képes, magába zárkózott birodalom volt.

Ugyanebben az időben Nyugat-Európában végbementek a polgári, majd az ipari forradalmak, aminek következtében a Nyugat technikailag, gazdaságilag és katonailag minden más civilizációnál erősebb lett, s jócskán lehagyta a korábban nála fejlettebb Kínát.

A nyugati hatalmak megjelentek Kínában. Anglia 1699-ben létesített kereskedelmi kirendeltséget a dél-kínai Kantonban, s ezután több mint egy évszázadon át ez a város lett a kínai-nyugati kereskedelem központja. A 18. században az áruforgalom korlátozott maradt: angol részről a Brit Kelet-indiai Társaság, kínai részről pedig a szoros állami felügyelet alatt álló Kohong (v. Kunghang) cég szerzett monopóliumot a jórészt angol tea- és selyemimportból álló kereskedelmen. A pekingi kormányzat, bár tetemes hasznot húzott a Kantonon áthaladó áruk vámjából, igyekezett korlátozni és kézben tartani a külkereskedelmet.