A hidegháború

A második világháború befejezése után a szövetségesek az Odera-Neisse-vonal kivételével a szövetségesek nem döntöttek Németország határairól vagy esetleges felosztásáról. A nyugati hatalmak mind nyűgnek érezték, hogy nekik kell gondoskodniuk a németek élelmiszerellátásáról, miközben náluk is ellátási gondok voltak.

Tartottak attól is, ha a keleti zónában társadalmi zűrzavar alakul ki, az lehetőséget nyújt a szovjeteknek, hogy a nyugati országrész is megszerezzék. Épp ezért a Németország talpra állítása mellett döntöttek.

947-ben az angolok és amerikaiak összevonták megszállási övezeteiket, így létre jött a Bizónia.

1948-ban a franciák csatlakozásával létrejött a Trizónia. A nyugatiak övezetükben valutareformot vezettek be, és hozzáláttak a német alkotmánytervezet kidolgozásához. Ezeket a lépéseiket éppúgy nem egyeztették a szovjetekkel, mint ahogy azok sem a saját egyoldalú lépéseiket a keleti zónában.

A világosan elkülönülő keleti zónában volt egy idegen te: Nyugat-Berlin három nyugati hatalom által megszállt övezete, amelyet minden irányból szovjetek által megszállt terület vett körül. Nyugat-Berlint ezernyi szál fűzte Kelet-Berlinhez és számos keleti zónában élő német számára Nyugat-Berlin vált menekülési útvonallá. Sztálin számára a visszavágás végleges módjának az tűnt, hogy 1948. június 24-én blokád alá vette Nyugat-Berlint. A nyugatiak látszólag két lehetőség közül választhattak: vagy megszégyenülten kivonulnak, vagy a blokádot feltörik, amely világháborúval fenyegetett volna. Ők egy harmadik megoldás mellett döntöttek. 324 napon keresztül légihídon át látták el a nyugati városrész lakosságát.

A Trizóniából 1949 augusztusában létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, míg válaszul a keleti zónában 1949 októberében a Német Demokratikus Köztársaság. A német megosztottság évtizedekre Európa megosztottságának szimbólumává és egyik legnagyobb problémájává vált.

A szovjet veszélytől való félelem meggyorsította az európai integrációt és az euro-atlanti együttműködés intézményesítését. Nagy-Britannia, Franciaország és a Benelux-államok 1948 márciusában védelmi szövetséget kötöttek, mely igazán hatékonnyá az USA belépésével vált. 1949. április 4-én létrejött az Észak- Atlanti Szerződés Szervezete (NATO).  Az NSZK 1955-ben szintén a NATO tagja lett. Ugyanezen év májusában a Szovjetunió Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK és Románia részvételével létrehozta a Varsói Szerződést.

A két katonai tömb hadseregei Európában nyíltan nem csaptak össze. A hidegháború más kontinenseken vált igazi háborúvá. A számos konfliktus közül a hidegháború fenyegetett leginkább az újabb háború kirobbanásával.

Japán veresége után Korea északi részét szovjet, a délit amerikai csapatok szállták meg, miközben közös nyilatkozatot adtak ki az egységes és független Korea helyreállításáról. Az események azonban másként alakultak. Északon kommunista, délen nacionalista rendszer alakult ki. 1950 júniusában az észak-koreai hadsereg lerohanta Dél-Korea szinte egészét. A koreai háborút Kim Ir Szen koreai diktátor kezdeményezte és ő járta ki Sztálin hozzájárulását is. Az Egyesült Államok beavatkozásához elnyerte az ENSZ felhatalmazását. Az amerikaiak gyorsan visszaszorították az északi csapatokat. Azonban mikor a kínai határhoz közeledtek, kínai önkéntesek százezrei avatkoztak a küzdelembe. Végül nagyjából a korábbi demarkációs vonalon állóháború alakult ki, és ezt a határvonalat rögzítette az 1953-as panmindzsoni fegyverszünet is.

Az amerikai politikusok és újságíró, ha hasonlatokat kerestek a szovjet veszély terjedésére, akkor egymást ledöntő, sorba állított dominókról, vagy tízbábus tekéről beszéltek (ahol persze Szovjetunió volt a tekejátékos).

Ennek megakadályozására az USA beavatkozott az indokínai gyarmat háborúba Franciaország oldalán. Helyi katonai tömbök és kétoldalú szerződések rendszerével katonai támaszpontokat építettek ki Japánban, Dél-Koreában, a Fülöp-szigeteken és más ázsiai országokban.

1953. március 5-én meghalt Sztálin. A szovjet „kollektív vezetés” a birodalom problémáival és várható utódlási harccal szembesülve, csökkenteni akarta a Szovjetunió külpolitikai terheit. Ezért egyeztek bele a koreai fegyverszünet aláírásába, majd 1955 májusában a világháború győztes hatalmaival aláírták az osztrák államszerződést. Ezek alapján visszaállították Ausztria szuverenitását az 1938-as határok alapján, megszállását megszüntették. És az osztrák parlament törvényt fogadott el az ország örök semlegességéről. Normalizálódott a szovjetek viszonya Tito Jugoszláviájával és párbeszédbe kezdtek az NSZK-val is. 1955. júliusában, Genfben angol, francia, amerikai és szovjet vezetők csúcstalálkozót tartottak. Konkrét eredmények ugyan egyetlen kérdésben sem születtek, de az enyhültebb légkör és „Genf szelleme” azonban némi reményre adott okot.

1953. június 17-én zavargások törtek ki Berlinben, amelynek szovjet páncélosok felvonulása vetett véget. 1956 őszen a szovjet hadsereg beavatkozásra készen figyelte a lengyelországi megmozdulásokat, a magyar forradalmat pedig fegyveresen leverte.

A Nyugat manőverezéseit gátolta a magyarországi szovjet beavatkozással egyidőben kibontakozó szuezi válság. Egyiptomban Gamal Abdel Nasszer rendszerének politikája kivívta Nagy-Britannia és Franciaország kormányának haragját, amelyek Izraellel szövetségben október 29-én megtámadták Egyiptomot. A túlerő gyors katonai sikerekhez vezetett, politikailag azonban kudarcba fulladt a vállalkozás, hiszen a Szovjetunió nyíltan megfenyegette a támadókat.

A szuezi válság számos mélyreható következménnyel járt a nemzetközi politikában. A Szovjetunió ettől kezdve olyan területeken is politikai tényezőként lépett fel, ahol eddig nem számoltak vele. A szovjet rakétafenyegetést a válság során, Nyugaton sokan még blöffnek tartották. Szovjetunió ezekre a kételyekre 1957-ben csattanós választ adott. Ekkor lőtték fel ugyanis a Szputnyikot, az első mesterséges műholdat, amelyet az emberiség Föld körüli pályára tudott állítani. A szuezi válság másik következménye, hogy Nagy-Britannia és Franciaország ráeszméltek arra, hogy csak másodosztályú nagyhatalmak a két szuperhatalomhoz képest.

A Nyugat sokáig nem mérte fel a két nagy szocialista állam, Szovjetunió és Kína közötti nézeteltérések jelentőségét. 1957-től a két ország között fokozottak a nézeteltérések és az 1960-as évek végére fegyveres összecsapásra is sor került a szovjet-kínai határon.

Voltak olyan országok is, amelyek tudatosan a kétpólusú világrend ellen szerveződtek csoporttá: az el nem kötelezettek mozgalma. A mozgalom alapjait 1955-ben Bandungban tartott konferencián vetették meg, első csúcsértekezletét pedig 1961-ben tartották Belgrádban.

1957 folyamán a Szovjetunióban átmenetileg lezárult a hatalmi harc, Nyikita Hruscsov vált egyszemélyi vezetővé. 1958-ban Hruscsov ultimátumot nyújtott át a nyugati nagyhatalmaknak: vagy megállapodnak 6 hónapon belül Nyugat-Berlin demilitarizált „szabad város” státuszáról vagy a Szovjetunió minden Berlinnel kapcsolatos jogát átruházza a szuverén NDK-ra (melynek létét a nyugatiak nem ismerték el)

A berlini válság már 3 éve húzódott, amikor végül az NDK belső helyzete kényszeríttette ki a lépést. Fennállása során a kelet-német államból mintegy 3 millió ember menekült Nyugatra. A kelet-német vezetők egy jól megszervezett akció során, 1961. augusztus 13-án megkezdték a Nyugat-Berlint körülvevő fal építését

1961 azonban ismét viharos évnek számított: áprilisban Jurij Gagarin részvételével megtörtént az első űrutazás. A Disznó-öbölbeli partraszállás sikertelensége, Kína és Albánia kiválása a szocialista tömbből a Szovjetunió kudarcait gyarapította. Majd kirobbant a karibi válság, amely a hidegháború alatt leginkább fenyegetett nukleáris világháború kirobbanásával.

Kennedy elnök hivatalos kormányprogrammá tette a békés egymás mellett élés elvét. A szovjet vezetők kedvezően fogadták az enyhülés és a „békés egymás mellett élés” irányvonalát, amely tartós irányzat maradt, annak ellenére, hogy 1963-ban Kennedy-t meggyilkolták, a következő évben pedig Hruscsovot leváltották. Az enyhülés ellenére a fegyverkezési verseny folytatódott.

Kína azonban ellenezte az enyhülési folyamatot, s nyíltan kritizálta a szovjet külpolitikát. A szovjet-kínai konfliktus ürügye az atomsorompó-egyezmény aláírása volt, amelynek értemében a Szovjetunió visszautasította Kína kérését, hogy lássák el őket atomfegyverekkel. 1969-ig a két szocialista ország között kb. 4000 kisebb-nagyobb incidens történt, a legsúlyosabb már háború kitörésével fenyegetett. Végül a „szocialista tábor” monolitnak látszó tömbje kettéhasadt.