Hidegháború és a kétpólus világ

A hidegháború

A második világháború befejezése után a szövetségesek az Odera-Neisse-vonal kivételével a szövetségesek nem döntöttek Németország határairól vagy esetleges felosztásáról. A nyugati hatalmak mind nyűgnek érezték, hogy nekik kell gondoskodniuk a németek élelmiszerellátásáról, miközben náluk is ellátási gondok voltak.

Tartottak attól is, ha a keleti zónában társadalmi zűrzavar alakul ki, az lehetőséget nyújt a szovjeteknek, hogy a nyugati országrész is megszerezzék. Épp ezért a Németország talpra állítása mellett döntöttek.

947-ben az angolok és amerikaiak összevonták megszállási övezeteiket, így létre jött a Bizónia.

1948-ban a franciák csatlakozásával létrejött a Trizónia. A nyugatiak övezetükben valutareformot vezettek be, és hozzáláttak a német alkotmánytervezet kidolgozásához. Ezeket a lépéseiket éppúgy nem egyeztették a szovjetekkel, mint ahogy azok sem a saját egyoldalú lépéseiket a keleti zónában.

A világosan elkülönülő keleti zónában volt egy idegen te: Nyugat-Berlin három nyugati hatalom által megszállt övezete, amelyet minden irányból szovjetek által megszállt terület vett körül. Nyugat-Berlint ezernyi szál fűzte Kelet-Berlinhez és számos keleti zónában élő német számára Nyugat-Berlin vált menekülési útvonallá. Sztálin számára a visszavágás végleges módjának az tűnt, hogy 1948. június 24-én blokád alá vette Nyugat-Berlint. A nyugatiak látszólag két lehetőség közül választhattak: vagy megszégyenülten kivonulnak, vagy a blokádot feltörik, amely világháborúval fenyegetett volna. Ők egy harmadik megoldás mellett döntöttek. 324 napon keresztül légihídon át látták el a nyugati városrész lakosságát.

A Trizóniából 1949 augusztusában létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, míg válaszul a keleti zónában 1949 októberében a Német Demokratikus Köztársaság. A német megosztottság évtizedekre Európa megosztottságának szimbólumává és egyik legnagyobb problémájává vált.

A szovjet veszélytől való félelem meggyorsította az európai integrációt és az euro-atlanti együttműködés intézményesítését. Nagy-Britannia, Franciaország és a Benelux-államok 1948 márciusában védelmi szövetséget kötöttek, mely igazán hatékonnyá az USA belépésével vált. 1949. április 4-én létrejött az Észak- Atlanti Szerződés Szervezete (NATO).  Az NSZK 1955-ben szintén a NATO tagja lett. Ugyanezen év májusában a Szovjetunió Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK és Románia részvételével létrehozta a Varsói Szerződést.

A két katonai tömb hadseregei Európában nyíltan nem csaptak össze. A hidegháború más kontinenseken vált igazi háborúvá. A számos konfliktus közül a hidegháború fenyegetett leginkább az újabb háború kirobbanásával.

Japán veresége után Korea északi részét szovjet, a délit amerikai csapatok szállták meg, miközben közös nyilatkozatot adtak ki az egységes és független Korea helyreállításáról. Az események azonban másként alakultak. Északon kommunista, délen nacionalista rendszer alakult ki. 1950 júniusában az észak-koreai hadsereg lerohanta Dél-Korea szinte egészét. A koreai háborút Kim Ir Szen koreai diktátor kezdeményezte és ő járta ki Sztálin hozzájárulását is. Az Egyesült Államok beavatkozásához elnyerte az ENSZ felhatalmazását. Az amerikaiak gyorsan visszaszorították az északi csapatokat. Azonban mikor a kínai határhoz közeledtek, kínai önkéntesek százezrei avatkoztak a küzdelembe. Végül nagyjából a korábbi demarkációs vonalon állóháború alakult ki, és ezt a határvonalat rögzítette az 1953-as panmindzsoni fegyverszünet is.

Az amerikai politikusok és újságíró, ha hasonlatokat kerestek a szovjet veszély terjedésére, akkor egymást ledöntő, sorba állított dominókról, vagy tízbábus tekéről beszéltek (ahol persze Szovjetunió volt a tekejátékos).

Ennek megakadályozására az USA beavatkozott az indokínai gyarmat háborúba Franciaország oldalán. Helyi katonai tömbök és kétoldalú szerződések rendszerével katonai támaszpontokat építettek ki Japánban, Dél-Koreában, a Fülöp-szigeteken és más ázsiai országokban.

1953. március 5-én meghalt Sztálin. A szovjet „kollektív vezetés” a birodalom problémáival és várható utódlási harccal szembesülve, csökkenteni akarta a Szovjetunió külpolitikai terheit. Ezért egyeztek bele a koreai fegyverszünet aláírásába, majd 1955 májusában a világháború győztes hatalmaival aláírták az osztrák államszerződést. Ezek alapján visszaállították Ausztria szuverenitását az 1938-as határok alapján, megszállását megszüntették. És az osztrák parlament törvényt fogadott el az ország örök semlegességéről. Normalizálódott a szovjetek viszonya Tito Jugoszláviájával és párbeszédbe kezdtek az NSZK-val is. 1955. júliusában, Genfben angol, francia, amerikai és szovjet vezetők csúcstalálkozót tartottak. Konkrét eredmények ugyan egyetlen kérdésben sem születtek, de az enyhültebb légkör és „Genf szelleme” azonban némi reményre adott okot.