Egyiptom története

III. Amenhotep (kr.e. 1402-1364): hadjáratokat nem vezetett, de: élénk diplomácia. Főleg Mitannival (a fáraó egyik felesége is onnan érkezett). Tell el-Amarnából 300 agyagtábla került elő, mely a kor diplomáciai levelezését tartalmazza. Ezekből kitűnik, hogy Egyiptom legfontosabb partnere Mitanni és Babilón voltak.

Az egyiptomi politika fő célja a Kelet hatalmi egyensúlyának fenntartása volt. Ez III. Amenhotep idején sikerült is, de fia, IV. Amenhotep alatt úgy tűnt, hogy Egyiptom nagyhatalmi helyzetének vége.

IV. Amenhotep (kr.e. 1364-1347)

Az Újbirodalom idején (a hódításokból érkezett kincsek révén) Amon papjainak vallási és politikai szerepe megnőtt. A fáraó és a thébai papság közötti nyílt szakításra IV. Amenhotep idején került sor.

Megpróbált gyökeresen szakítani az eddigi hagyományokkal, s a vallási élet központjába egyetlen istent helyezett: Atont. Az isten kultusza a Napnak a kultuszát jelentette. Leggyakoribb ábrázolása a magából kezekben végződő sugarakat kibocsátó korong. Aton az életet adó istenség, kinek legfőbb papja a fáraó.

Elhagyja Thébát és új fővárost⁸ alapít: Ahet-Atont⁹.

IV. Amenhotep a nevét is megváltoztatta: Ehnatonra („Aki üdvös Atonnak”).

A fáraó életét tette fel reformja sikerére. Amon templomait bezáratta, nevét minden fellelhető helyről kivakartatta. Nemcsak Amon, hanem más istenek kultuszait is igyekezett háttérbe szorítani. Aton tiszteletére himnuszt írt, melynek oly nagy hatása volt, hogy még a Bibliába is bekerült.

A reform azonban kudarccal végződik: az ország lakóinak többsége szembefordult az új vallással. Különösen a hadsereg nézte rossz szemmel a változásokat.

Ehnaton új hivatalnokréteget hozott létre, mely a királyi kegyért cserébe hűségesen támogatta az újításokat.

Gond volt az is, hogy a fáraónak nem volt fiú utódja, aki a reformokat továbbvitte volna. Élete végére feleségétől is elhidegült. Élete utolsó éveiben valószínűleg maga a fáraó is belátta az egyedülálló terv kudarcát. Sírja és múmiája is elpusztult városával együtt.

Tutanhamon

Visszatér a régi istenkultusz. Övé az egyetlen épen megmaradt fáraósír (1922: Howard Carter találja meg).

II. Ramszesz (kr.e. 1290-1224)

Tutanhamon után zavaros időszak következett, ez a hadseregnek kedvezett. A sereg vezérei alapították meg a 19. dinasztiát. Ennek a dinasztiának kellett megvédenie a birodalmat a hettita támadástól. Céljuk eléréshez az Amarna-reform teljes elfeledtetését s a hódítások politikáját vállalták.

Az új vezető réteg döntően katonákból állt, sőt még a templomok papságának jelentős részét is ők alkották.

Palesztina kis államai elszakadtak Egyiptomtól, s nyíltan a Mitannit meghódító hettiták oldalára álltak.

Ramszesz a hódítások mellett dönt. Megindul a szíriai Kades felé. Óriási vereség a hettitáktól. A hettita király békét kínált, Ramszesz el is fogadta. A szerződés két példányban is fennmaradt: Egyiptomban a karnaki templom falán, s Hattusasban, a hettita királyok levéltárában. A két szerződő fél kijelentette, hogy nem vezet a másik ellen támadó hadjáratot, viszont ha szövetségesét megtámadják, katonai segítséget nyújt. A béke 70 évig nyugalmat biztosított Egyiptomnak.

Új főváros épül a Nílus-deltában.

A tengeri népek

A kr.e. 13-12. század fordulója véget vetett a nyugalomnak. Afrika kiszáradó területeiről (Líbia felől) tömegesen kerekedtek fel az ott élő nomád törzsek. Megtámadják Egyiptomot. Az összecsapás egyelőre a fáraó győzelmét hozta. De a líbiaiak legyőzésével nem múlt el az országot fenyegető veszedelem.

Kr.e. 1400 körül hatalmas népmozgás¹⁰ kezdődött. A Balkánról, Szicíliából, Szardiniáról kiinduló népek megbénították a tengeri kereskedelmet. Az akhájok megszállták Krétát. A kis-ázsiai frígek elpusztították a hettita államot, a filiszteusok megszállták Palesztínát, a Balkán déli területeit elárasztották a dórok.

Megjelennek a vasfegyverek.

Az Ókori Kelet hatalmi rendszere összeomlott.

III. Ramszesznek (kr.e. 1184-1153) három ellenséges támadást is ki kellett védenie. A líbiaiak és a tengeri népek szárazföldön és tengeren egyaránt megpróbálták elözönölni az országot, ám a Nílus-deltában vívott tengeri ütközetben az egyiptomi hajóhad nagy győzelmet aratott. A fáraó megmentette Egyiptomot az inváziótól, ám a nomád népek lassú, békés megtelepedését már nem tudta megakadályozni. Az idegenek a gazdaságban és a hadseregben egyre fontosabb pozíciókhoz jutottak.