Brazilia újkori története
Külön kell megemlékeznünk Brazíliáról, amelynek sok belső megrázkódtatást, politikai zavart kellett kiállnia, amíg valamennyire meg tudott szilárdulni. Amikor Paraguay ellen indított háborúja győzedelmesen véget ért, két fontos kérdés kezdte a közhangulatot izgatni Brazíliában. Az egyik a rabszolgaság kérdése, a másik a klerikális uralom megszüntettesse volt. II. Pedro brazíliai császár már 1866-ban rendeletet bocsátott ki, amely szerint mindazokat a rabszolgákat, akik hajlandók a hadseregbe belépni, szabadoknak nyilvánítja.
Ez a császári rendelet követésre talált, mert röviddel azután a törvény minden állami rabszolgát egyszerűen szabadnak nyilvánított. Sőt tovább ment a törvényhozás és kimondta, hogy minden rabszolga azonnal megvásárolhatja a szabadságát gazdájától, mely célból állami segélyben részesül. A rabszolgák száma azóta rohamosan fogyott, de hogy mily sokan voltak, onnan is következtethetjük, hogy 1885-ben még mindig egy millió 350 ezer rabszolga várta felszabadulását a gazdáitól és az államtól.
A törvényhozás tehát újabb rendelkezésével kimondta, hogy ezek a rabszolgák – legkésőbb tizenkét év alatt okvetlenül szabadoknak ismerendők el. Tekintetbe véve azonban Brazília társadalmi és állami berendezkedését, különösen azt, hogy a rabszolgaság intézménye, mint valami láncszem illeszkedett be a közállapotok folytonosságába, a megszokott helyzet hirtelen és előkészület nélkül való megváltoztatása magával hozta a súlyosabb megrázkódtatásokat. A rabszolgák azonnali felszabadítása az óriási ültetvényes gazdaságokra óriási kárt jelentett. Ennek ellenére azok, akik az átmeneti állapot megteremtésének kölcsönös előnyeit nem tudták vagy nem akarták felismerni, 1888-ban kierőszakolták, hogy törvény mondja ki a rabszolgák rögtöni felszabadulását. Ez az intézkedés nagyon elkeserítette az ültetvényeseket, akik olcsó munkaerőiktől estek el. Az ültetvényesek elégedetlenkedéséhez hozzájárult a katolikus klérussal való összetűzés is.
Ennek az összetűzésnek oka abban volt, hogy a szabadelvű intézkedések, a modern reformok nem voltak sem ínyére, sem kedvére a klérusnak, amely a szabadkőművesek kezét látta a rendelkezésekben, mire d’Olindo pernambucoi püspök a nagy egyházi átokkal sújtotta a szabadkőműveseket. A kormány felszólította a püspököt, hogy a törvényhozási intézkedést sértő átkot vonja vissza. Miután azonban a püspök ellenkezett, bíróság elé állították és négyévi fegyházra ítélték. Ez az ítélet talpra állította a klérust, amely egyes kerületekben veszedelmes népmozgalmakat provokált, úgyhogy ezeket a kormány erőszakkal volt kénytelen leverni. A kormány keresztülvitte a törvényhozásban, hogy az alkotmány megváltoztatásával ezentúl polgárjogot nyert nem katolikusok is bejuthassanak a törvényhozó testületbe. Ez a törvényhozási intézkedés hosszú időkre felidézte a harcot az egyházzal, amely nem volt hajlandó könnyűszerrel feladni évszázadok óta birtokolt pozícióját.
A reformok azonban, mint említettük, alapjában felforgatták az állami berendezkedést. Sértve érezte magát a még mindig igen hatalmas klérus, valamint az ültetvényesek is, akiket a rabszolgák hirtelen felszabadítása keserített el. Viszont a felszabadítottak magatartása sem éppen felelt meg a hála követelményeinek. II. Pedro császár pedig nem volt képes egyénisége révén megteremteni a békét, mert hiányzott számára az, ami nélkül fejedelmek nem tudnak boldogulni : a hadsereg feltétlen ragaszkodása.
Pedro császárnak csakhamar meg kellett tudnia, hogy Brazília immár ráunt a koronás főre és a többi amerikai államok mintájára köztársasági forma után vágyakozik. Amikor ugyanis Pedro császár leányának, d’Eu Izabella grófnőnek biztosítani akarta a trónt és ebben az irányban tárgyalásokba akart bocsátkozni a kormánnyal és a törvényhozás vezérférfiaival, 1889 november 19-én Rio de Janeiróban kitört a katonai lázadás, amelynek élén Da Fonseca Deodoro tábornok állott. A fellázadt hadsereg vezetői nem sokat tétováztak, hanem a minisztereket hirtelen elfogták, a császárt és családját pedig készen tartott gőzhajóra szállították, amely a császári családdal Európába ment át.
Pedro császár alig két év múlva Párizsban meghalt. Természetes, hogy az új kormány sietve kihasználta rendelkezésre álló katonai hatalmát, rendeletileg mindenkinek, aki írni és olvasni tud, választói jogot adott, ezen az alapon választásokat rendelt el és az új alkotmányozó testület által szentesítette a szövetséges brazíliai köztársaságot, mint új államformát. A köztársaság elnökéül a kongresszus Fonseca tábornokot választotta meg.
