Az Öböl-háború és az Iraki háború története

A légitámadások után 1991. február 24-én a szövetségesek egy összehangolt légi, szárazföldi és tengeri támadást indítottak Irak ellen. A szárazföldi offenzívában a francia erők és az amerikai 82. légiszállítású hadosztály a sivatagon át Szamava, az amerikai 101. légiszállítású hadosztály és a 24.  gépesített  hadosztály Nasziríja, majd Baszra irányába indított  támadást. Az  Észak-Kuvaitban és Baszrában védelmi állást felvett  Köztársasági Gárdára  az amerikai VII. hadtest és a brit 1. páncéloshadosztály alakulatai támadtak. A szárazföldi csapatok több  ponton kezdték meg az inváziót a  szaúdi határon, a Bászrát Kuvaittal  összekötő autópályát pedig lezárták, hogy elvágják az iraki hadsereg utánpótlását. A támadásban szaúdi csapatok is részt vettek. A  szövetségesek lebombázták az autópályán menekülő páncélosokat. A  támadásban több ezer ember vesztette életét,  ezért ez a hely a „halál  sztrádájaként” vált ismertté. A visszavonuló  irakiak több száz olajkutat gyújtottak fel. Alig száz órán belül az  iraki hadsereg  tulajdonképpen vereséget szenvedett. Irak február 26-án bejelentette,  hogy kivonja csapatait Kuvaitból, de továbbra sem fogadta el az ENSZ-határozatokat. Jelentések szerint csak a szárazföldi  hadműveletek során 25-30 ezer iraki vesztette életét.

A szövetségesek bevetéseinek  szaporodásával megnőtt a civil áldozatok száma is. A legsúlyosabb   tragédia 1991. február 13-án történt, amikor amerikai gépek lebombáznak egy iraki gyermektápszer üzemet, amelynek rendeltetéséről ellenmondásos hírek érkeznek. Az Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnöke,  Colin Powell azt állította, hogy biztosak benne, hogy az üzemben biológiai  fegyvereket állítanak elő. Valójában a lakosok óvóhelyként  használták,  így a bombázások legalább 315 embert öltek meg, köztük 130 gyermeket.  Eközben Huszein továbbfolytatta az iraki és kuvaiti lakosok élőpajzsként  való alkalmazását gyárak és katonai létesítmények körül.

1991. február 27-én idősebb George Bush bejelentette, hogy másnap hajnali 4-től tűzszünetet hirdet. A  szövetségesek addigra már több tízezer iraki katonát ejtettek  foglyul,  akik nagy része éhezett. Amerikai becslések szerint körülbelül  150 ezer  iraki katona dezertált a háború alatt. Az irakiak veszteségét  60 ezer  és 200 ezer közöttire teszik. A szövetségesek 148 katonát  vesztettek az  összecsapásokban, és újabb 145 embert „egyéb körülmények”  között.

Ezalatt Dél-Irakban a síiták, északon pedig a kurdok robbantottak ki felkelést. A síitákét kíméletlenül leverte Bagdad. A kurdokéra is ez várt volna, ha az amerikaiak vezette intervenciós erők nem tiltották volna meg az iraki légierőnek a 36. szélességi fok átlépését.

Március 2-án az ENSZ BT elfogadta a tűzszünet feltételeire tett javaslatokat. A határozat előírta, hogy le kell mondania Kuvaitról, be kell számolnia vegyi és biológiai fegyvereiről. Továbbá szabadon kell engednie a külföldi foglyokat, és anyagi és erkölcsi felelősséget kell vállalnia a Kuvait elfoglalásakor okozott károkért. Az iraki vezetők Szaddám Huszein távollétében aláírták   az amerikaiak előtt a tűzszüneti megállapodást a szafwani  támaszponton.

Az iraki háború

Az Öbölháború után Irak gazdasága mélypontra zuhant: a harcok elpusztították az áramtermelő kapacitás 92%-át, az olajfinomítók négyötödét, a vegyipari komplexumokat, a távközlési hálózatot, több mint száz hidat, utakat, vasútvonalakat, áruval teli tehervonatok százait, valamint cement-, alumínium- és   textilüzemeket is. A kár az Arab Pénzügyi Alap becslése szerint elérte a 190 milliárd dollárt.

Az 1991 április 3-án megszületett 687-es számú ENSZ BT határozat tovább rontotta az ország helyzetét, mivel az iraki-kuvaiti határ elismerésén, a kötelező fegyverzetcsökkentésen   (tömegpusztító fegyverek, 150 km-nél nagyobb hatótávolságú rakéták   megsemmisítése) és az okozott károk kötelező megtérítésén túl embargót  rendelt el Irak ellen, minden katonailag felhasználható  eszközre, anyagra.

Az embargó miatt tulajdonképpen csak gyógyszer és élelmiszer volt szállítható az országba. A 90-es évek  közepére Irakban  szociális válság alakult ki: 1994-re több mint  600%-kal emelkedtek az árak, óriási lett a munkanélküliség, és a lakosság egy része az éhezés  szélére került. Ám a növekvő nyomor dacára  és a várakozásokkal ellentétben Szaddám Huszein népszerűsége és  belpolitikai ereje továbbra sem csökkent. A világ azonban mégsem nézte tétlenül Irak teljes  összeomlását, és 1996-ban életbe lépett az „olajat élelemért” program,  amelynek keretében Irak bizonyos értékű olajat exportálhatott, de a fekete aranyért csak az ENSZ által engedélyezett  élelmiszereket  vásárolhatta meg.