Az arab-izraeli háborúk története

Az I. világháború

1914 októberében az Oszmán Birodalom belépett az I. világháborúba a Központi hatalmak oldalán. Ettől kezdve Nagy-Britannia, Franciaország és Orosz Birodalom háborús ellenfele lett (lásd Antant hatalmak). A törökök növekvő gyanakvással tekintettek a palesztinai zsidókra, hiszen többségük Oroszországból települt be. A török katonai parancsnok, Dzsemal pasa határozottan fellépett minden nemzeti megmozdulással szemben. Sok arab vezetőt akasztatott fel Bejrútban és Jeruzsálemben, továbbá 18 000, a török hatalomra veszélyesnek vélt, zsidót is száműztek a környező országokba (például Arthur Ruppint Konstantinápolyba, a Hásomér két vezetőjét, Mánjá és Izráel Sohátot pedig Anatóliába), másokkal pedig kényszermunkát végeztettek. Ezt követően a zsidók egy kis félkatonai egységet alapítottak, a jaffói csoportot, mely továbbra is a telepek védelmét szolgálta lehetőségeihez mérten. A Hásomér tagjai az északi (főként a galileai) telepek védelmét látták el, illetve további kibucokat alapítottak főként védelmi célokra.

A világháború kitörése idején cionista körökben körvonalazódott a gondolat, mely szerint létre kell hozni egy zsidó hadtestet, amely az Antant-hatalmak oldalán harcol majd a törökök ellen. Remélték, hogy részt vehetnek a palesztin területek törökök alóli felszabadításában és elnyerik a szövetségesek szimpátiáját egy zsidó haza megteremtésére. A két legfőbb támogatója, Vlagyimir Zsabotinszkij és Jószéf Trumpeldor, szintén orosz származású volt. 1915. március 22-én a Palesztin Menekültek Tanácsa Egyiptomban határozatot fogadott el egy zsidó légió felállításáról, amit a brit kormánynak fognak felajánlani. Zsabotinszkij és Trumpeldor közbenjárásával a brit kormány hozzájárult a hadtest felállításához, nevük Cion Öszvéres Osztag, összlétszáma 650 fő lett. Az alakulat a Gallipolinál partra szállt brit-francia csapatokat segítette. A Gallipoli-partraszállás kudarcától függetlenül a brit parancsnok nagyra értékelte tevékenységüket, ezzel megteremtődött a zsidó katonai részvétel lehetősége Palesztina elfoglalásában. Noha a félszigetet novemberben kiürítették, ebben az időben a britek jelentős sikereket értek el a törökökkel szemben a Sínai-félszigeten, majd Mezopotámiában is.

1916-ban egy delegáció érkezett Angliába, hogy meggyőzzék az akkori külügyminisztert, gr. Arthur J. Balfourt, hogy a brit kormány nyilatkozatban támogassa a zsidók palesztinai letelepedését. A tárgyalások több mint egy évig tartottak, mire a nyilatkozatot mindkét fél számára elfogadható formában megfogalmazták. Ez lett az ún. 1917-es Balfour-nyilatkozat, melyet Winston L. S. Churchill is támogatott.

Az egyre hatékonyabban működő zsidó ellenállási szerveződések miatt 1917 húsvétján a törökök kiűzték őket Jeruzsálemből és Jaffóból is. Ennek egyik következménye az lett, hogy a világ közvéleményének figyelmét Palesztinára irányította. A másik, hogy megalakult egy, a briteket ellátó kémszervezet, a NILI (a mozaikszó feloldva magyarul: Izrael ereje nem hazudik). A kémszervezetet szervező Aaronsohn család egyik tagjának, Aaron Aaronsohnnak döntő szava volt Balfour meggyőzésében. A nyilatkozatot 1917. november 2-án adta ki a Külügyminisztérium levél formájában Walter Rothschild bárónak címezve. Ebben a nyilatkozatban a Brit Birodalom lehetőséget adott a zsidó népnek egy „nemzeti haza” megteremtésére Palesztina területén. Később, 1917. december 7-én Allenby tábornok vezette brit csapatok bevették Jeruzsálemet. Eközben a brit hadseregben megalakult a 38. királyi lövészzászlóalj, amely zsidó önkéntesekből állt. Az alakulatot 1918 februárjában vezényelték Palesztinába. A második zászlóalj, a 39. az USA-ban szerveződött, de a háború befejezéséig nem érte el a teljes hadrafoghatósági szintet, bevetve csak 2 százada volt. Az USA hadba lépése újabb lökést adott az ottani zsidók önkéntes egységekbe szervezéséhez.

Arábiában Thomas Edward Lawrence alezredes (ismertebb nevén Arábiai Lawrence) megszervezte és irányította az ún. arab felkelést, melyben a stratégia egy újszerű formájával fárasztotta ki a helyi oszmán erőket: a lehető legkisebb erőkkel a legtávolabbi pontokon mért csapást, legfőképpen a török vasútvonalakra. Ezzel a több évig tartó költséghatékony kifárasztással elérte, hogy Allenby 1918 szeptemberében döntő csapást mérjen az oszmán főerőkre. Korábban, 1918 júniusában a 38. királyi lövészzászlóaljat és a 39. zászlóalj 2 századát a Jeruzsálemtől északra húzódó frontra, valamint a Jordán-folyó völgyébe vezényelték. Az itt végrehajtott támadások, valamint a Lawrence-féle kifárasztás biztosították a britek előretörését Damaszkuszig, majd annak sikeres bevételét is. A győzelem kiaknázásaként a britek folytatták az előrenyomulást, de az Oszmán Birodalom több nyugati csapás után október 31-én megadta magát.