A reformáció

4. A svájci reformáció

A svájci reformáció első jelentős alakja Zwingli Ulrich zürichi lelkész, aki 1523-ban felszólal a svájci parasztok gárdistaként (a svájci (pápai) gárdába, ill. pápai zsoldosként) történő besorozása ellen, ezáltal nemcsak a helyi püspökkel, hanem végső soron a pápával is szembekerül.

Zwinglit a zürichi kanton is támogatja, s 1529-re pápa-, és hierarchiaellenes tanai mögött tudhatja a német nyelvű svájci kantonok többségét. Zwingli szerint minden Istentől függ, még a rossz is, épp ezért nincs szükség sem bűnbocsánatra, sem bűnbánatra. Szkeptikus annak tekintetében, hogy az emberek mekkora része képes a üdvözülésre, véleménye szerint erre csak az egyház (mint az üdvözülésre alkalmas csekély számú ember közössége) üdvözülhet. Olcsó egyházat szeretne létrehozni, amely tkp. csak az anyanyelvi prédikációt, ill. az úrvacsorát foglalja magában (utóbbinál Zwingli szerint szó sincs átlényegülésről, Jézus teste és vére nincs valóban jelen).

A Zwingli tanaira alapuló egyházszervezet a Svájcban hagyományos köztársasági formát követi: az egyházat nem püspök, hanem egy egyháziakból és világiakból álló testület (a presbiterium) vezeti. Zwingli és Luther megpróbál szövetséget kötni a katolikus támadások ellen, de az úrvacsorát illetően nem sikerül megállapodniuk (1529, marburgi hitvita), s csak 1536-ban kerül sor megegyezésre, amikor Zwingli követői elfogadják az úrvacsorára vonatkozó lutheri tanokat (wittenbergi konkordália), de Zwingli és Luther követőinek gyakorlati kiegyezését meghiúsítja a még teljesen Zwingli elveit követő Első Helvét Hitvallás kiadása.

A katolikus és református kantonok között háború tör ki, amely 1531-ben a Zürich vezette református kantonok vereségével (és Zwinglinek a kappelni csatában bekövetkezett halálával) zárul. A Kappelnben megkötött békében megegyeznek, hogy Zwingli tanait nem terjesztik, de tovább gyakorolhatják.

5. A kálvinizmus

Kálvin János (Jean Calvin (1509-1564)) több tekintetben is különbözik a korábbi reformerektől. Bár jelentős teológiai tudással rendelkezett (a párizsi egyetemen folytatott teológiai, filozófiai és jogi tanulmányokat), de nem volt sem szerzetes, sem pap. Egyetemista korában védelmébe vette a lutheránus tanokat, emiatt elűzték az egyetemről. 1536-ban Basel városában adja ki A keresztény vallás tanítása (Intstitutio religionis Christianae) című könyvét, melyben rendszerbe foglalja tanait:

• Isten a világ határtalan ura,

– nem létezik szabad akarat, eleve elrendelésről (predestinatio) kell beszélnünk: Isten már megszületésünk pillanatában tudja, hogy milyen sorsot fogunk befutni életünk során. Mivel ez sajátos nihilizmushoz vezethet a hívek körében, ezért Kálvin kijelenti, hogy az ember nem tudhatja, hogy Isten milyen sorsot szánt neki; figyelnie kell a jeleket, melyekből megsejtheti, hogy milyen sorsra rendeltetett, mindig hinnie kell abban, hogy üdvözülni fog, s ennek megfelelően kell cselekednie. Kálvin ezzel egyfajta erkölcsi szabadságot is ad híveinek,

• Kálvin szerint is csak a keresztelés és az úrvacsora szentsége létezik, az úrvacsorában Jézus testének és vérének szimbolikus jelenlétét jelölve meg,
• olcsó egyházat hirdet, mindenfajta díszítést, különösen a szentképeket igyekszik száműzni a templomból,
• kidolgozza a zsarnokölés elméletét: minden hatalom Istentől való, aki azért ad hatalmat valamely uralkodónak, hogy azt az alattvalók érdekében használja. Amennyiben hatalmával visszaél (zsarnokoskodik), a hívek közösségének (s nem az egyes híveknek) jogában áll akár a megölése is,
• a korábbiakhoz képest új az álláspontja a kamatszedést illetően: a katolikus egyház elméletben tiltja – bár gyakorlatban eltűri – a kamatszedést, s a kereskedelemmel szemben sem feltétlenül pozitív az álláspontja. A (svájci) polgárság által is támogatott Kálvin szerint a kereskedelem, a banki tevékenység, stb. által elért földi gazdagodás is egyik jele lehet a kiválasztottságnak

Kálvint 1536-ban a francia nyelvű Genf prédikátora, Farel Vilmos meghívja Genfbe (a „Kálvinista Róma”, még Debrecennél is előbbrevaló értelemben), ahol keményen kikel minden földi hívság (színes ruhák, tánc, zene, stb.) ellen. 1538-ban Farellel együtt elűzik, majd 1541-ben visszahívják, s 1564-ben bekövetkezett haláláig szabad kezet kap a város egyházi (és világi) ügyeinek intézésében.