A reformáció

A reneszánsz pápák ráadásul rendkívül sokat költenek reprezentációs célokra (római reneszánsz paloták, templomok építése), a pápai udvar is meglehetősen világias életszemléletűvé válik (pl. előfordul, hogy a pápa fiai is tagjai a pápai udvarnak, a pápák szeretőket tartanak, stb.).

Az első reneszánsz pápa IV. Sixtus (1471-1484) megépítteti a Sixtusi kápolnát, jelentős összegeket fordít a pápai könyvtár bővítésére, ill. mindemellett hatalmas vagyonhoz juttatja saját családját is. VI. Sándor (1492-1503), a spanyol Borgia-családból származó pápa gyermeke, Cesare Borgia számos hadjárattal növeli a pápai állam területét, s ő lesz az, akiben a korabeli gondolkodók Itália lehetséges egyesítőjét látják.

II. Gyula (1503-1513) megrendelést ad Raffaellonak és Michelangelonak freskók készítésére, megkezdi a Bramante által tervezett Szent Péter bazilika építtetését (az építés anyagi fedezetének előteremtésére 1506-ban búcsút hirdet). X. Leó (1513-1521), a firenzei Medici-család tagja (a pápaválasztáson ellenfele Bakócz Tamás), a Szent Péter bazilika építési költségeinek finanszírozására ún. búcsúcédulákat (hivatalos egyházi okirat, melynek megvásárlásával, ill. bizonyos jócselekedetekkel a vásárló mentesül bűneinek egy része vagy egésze alól) ad ki, amely mind a pápának, mind a híveknek kényelmes megoldás, de teljesen ellentétes az egyházi tanításokkal (a bűn nem váltható meg pénzzel).

A pápák világi ügyekbe való beavatkozásának, reneszánsz életszemléletének tulajdonképpen V. Károly spanyol király vet véget, amikor 1527-ben csapatai elfoglalják és kifosztják Rómát (Sacco di Roma ~ Róma kifosztása), ezt követően a pápaság évszázadokra spanyol politikai függésbe kerül, s megszűnik jelentős politikai intézménynek lenni.

1.3 Az egyes keresztény tanításokat ért eretnek támadások

A reformációt – ironikusan, ám nem minden ok nélkül – sikeres eretnekmozgalomnak is szokták nevezni. Főleg a XII. század első felében – összefüggésben a városiasodás, a kereskedelem fejlődése révén felhalmozott hatalmas vagyonokkal – jelennek meg a szegénységet hirdető eretnekmozgalmak, melyek erősen kritizálják az egyháziak gazdagságát is.

a. népi jellegű eretnekmozgalmak

– a katharok (~tiszták):

mozgalmuk egész Európában elterjed, legfőbb bázisuk Dél-Franciaország, ill. Észak-Itália. Dualista eretnekmozgalom, két princípiumot tételeznek fel (Jó és Rossz), a világot az e két principium közötti harc megnyilvánulásának tekintik. A Jótól származik minden lelki, a Rossztól minden anyagi létező. Tanaikra jelentős hatást gyakorolt az ókori gnoszticizmus (manicheizmus). Az egyház keresztes hadjáratot hirdet ellenük (1209-1229), melynek során mozgalmukat véres háborúban leverik,

– valdensek:

mozgalmukat 1176-ban alapítja Pierre Valdo lyoni kereskedő, aki vagyonát szétosztja a szegények között, ill. franciára fordítja a Bibliát. Radikális tanai miatt gyorsan szembekerül az egyházi vezetéssel, eretneknek nyilvánítják. Mozgalma határozottan támadja az egyházi hierarchiát, szerintük nincs szükség a szentségekre, egyházra, papságra, pápára; az üdvözüléshez elegendő, ha a hívő szegénységben, bűn nélkül él. Az egyházi fellépés következtében visszahúzódnak az Alpok hegyei közé, s később betagolódnak a svájci reformációba.

b. teológiai indíttatású, később eretnekmozgalommá terebélyesedő – eretnekségek

 általában egy teológiai képzettségű személy dolgoz ki reformelképzeléseket az egyház válságának megszüntetésére, melyek később, leegyszerűsödve egy tömegmozgalom ideológiájává válnak

John Wycliff (1324-1384): oxfordi teológiaprofesszor nézeteinek egyik legfontosabb eleme szerint királyi hatalom független a pápaitól, ebből következően szabadon rendelkezhet az egyházi vagyonnal (amire egyébként a egyháznak nem is lenne szüksége, mivel tagjainak apostoli szegénységben kellene élniük). Mindennek előzménye pl. az, hogy III. Edward angol király 1366-ban megtiltja az angol egyház vagyonának részét képező „Péter-filléreknek” (az egyházi tized pápát illető részének) az országból való kivitelét (amit le is foglal magának, összefüggésben a százéves háború anyagi fedezetének előteremtéséhe kapcsolódó nehézségekkel). Wycliff ennek igazolására dolgozza ki elméletét. „Politikai antiklerikalizmusa” mellett követeli a nemzeti nyelvű istentisztelet bevezetését (ennek érdekében maga fordítja le angolra az Újszövetséget), mivel szerinte a Biblia a hit egyedüli forrása, s ami nem szerepel benne, az nem része a kereszténységnek. Az oltári szentség problematikáját illetően Wycliff kijelenti, hogy Krisztus teste és vére csupán szimbolikusan van jelen az Úrvacsora során elfogyasztott ostyában és borban (a legtöbb eretnekség támadja a katolikus egyház azon felfogását, mely szerint az Úrvacsora során az ostya és a bor ténylegesen átlényegül Jézus testévé és vérévé). Wycliffet nézetei miatt kiközösítik és eretnekké nyilvánítják, s bár ezek után sem esik bántódása, de nézetei nyomán jön létre pl. a XIV-XV. században az angliai lollardok mozgalma, melyet mind a egyház, mind az angol uralkodó azonnal üldözni kezd,