A modern életforma kialakulása a XX. század első évtizedeiben

A polgárosodással új csoportok váltak az irodalom fogyasztóivá. Magyarországon a századelőn következett be a szakadás a kultúra tömeges fogyasztói és a magas művészet követői között.

A társasági élet nyilvános színhelye, a kávéház volt, Pesten kávéházak százai épültek. Itt írtak, beszélgettek és szórakoztak a művészek, és ide járt a középosztály is. Az utcákon kávéházakban több ember fordult meg, mint ma, a középosztály tagjainak volt szabadideje, ugyanakkor nem volt televízió, rádió, s a mozi is csak a korszak végén jelent meg.

Az oktatás általánossá válásával megjelent az ifjúsági irodalom. Olyan remekművek születtek, mint Gárdonyi: Egri csillagok vagy Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk című regényei. Nagy példányszámban jelentek meg, s egyre szélesebb körhöz jutottak el a mesekönyvek is (Benedek Elek). Az olvasási kedv növekedése természetszerűleg a kevésbé színvonalas ponyvától (indiánregények, bűnügyi történetek) a rémregényekig tágította a kínálatot. A bővülő piac a legmodernebb gépekkel felszerelt nyomdaipar kifejlődéséhez vezetett Budapesten.

Irodalmunk kitört nyelvi bezártságából. Például Molnár Ferenc művei Amerikában is kedveltek voltak.

 

Virágzó zenei élet

Az arisztokrácia és a középosztály zenei műveltsége igen magas volt. Sokan maguk is játszottak hangszeren, hiszen a társasági élet része volt a zene, ami a korszakban még csak élőzenét jelentett.

A századfordulón virágkorát élte az operett. Álomvilága megfelelt a dzsentri ideált követő társadalomnak. A műfaj az Osztrák-Magyar Monarchiában alakult ki, innen terjedt szét a világba, amit a világszerte ismert alkotók nevei fémjeleztek: Lehár Ferenc, Huszka Jenő, Kálmán Imre.

Rendkívüli népszerűségnek örvendett szinte minden társadalmi réteg körében a „magyar nóta” műfaja. A századfordulón a népi kultúra felfedezésével párhuzamosan indult népzenei gyűjtő utakra a magyar zenei élet két óriása: Bartók Béla és Kodály Zoltán.

 

Magyarország a két világháború között, Modernizáció és társadalmi egyenlőtlenségek

A Horthy-korszak magyar társadalma a dualizmus korabeli társadalom örököse volt: nőtt az iparban dolgozók száma és a városi népesség aránya, emelkedett az iskolázottság szintje, csökkent a halandóság, terjedtek a modern civilizációs vívmányok. Különbség a fejlődés megkésettségében és ütemében volt tapasztalható: mindezen folyamatok Magyarországtól nyugatra korábban kezdődtek és gyorsabban terjedtek, keletre és délkeletre pedig később és lassabban hatották át a társadalmat.

A magyar társadalmat látványos ellentétek is jellemezték a Horthy-korszakban. Az országos átlagot jelző mutatók mögött rendkívül nagy különbségek húzódtak a jövedelmekben, a vagyoni helyzetben, a társadalmi presztízsben, vallásban, életmódban. A nagybirtokos arisztokrácia elkülönült a hasonlóan vagyonos nagytőkéstől, a kistisztviselő „úri középosztálybeli” öntudattal elhatárolta magát – az esetenként ugyanannyit vagy még többet kereső – szakmunkástól vagy középbirtokos paraszttól.

A vallási különbségek szerepe csökkent a társadalmi életben, noha a katolikus és protestáns egyházak között jelentkeztek bizonyos ellentétek. Az ún. „zsidókérdés” viszont nem vallási, de nem is etnikai, hanem politikai kérdésként merült fel.

A magyarországi zsidóság túlnyomó többsége magyar anyanyelvű volt, többségük az izraelita felekezethez tartozott, az antiszemiták egy része azonban a keresztény hitre tért izraelitákat, sőt, azok gyermekeit is „zsidónak” tartotta.

Az antiszemitizmusnak társadalmi vetülete is volt: a többségi társadalomnál, a polgárosultabb számarányánál (1930-ban a népesség 5,1%-a) nagyobb dolgozott bizonyos értelmiségi és üzleti pályákon. Az ún. „keresztény középosztály” egy része „őrségváltást”, vagyis nagyobb teret követelt magának ezeken a területeken is – miközben az állami hivatalokban és a hivatásos tisztikarban egészen minimális volt a zsidók aránya.

 

„Úri életforma”

Az „úriemberek” világágba való bekerülés, s ezzel a középosztályba jutás a társadalom tekintélyes részének vágya volt, miközben a népesség 90%-át hatalmas szakadék választotta el az úri világtól.

Az „úri középosztály” már a dualizmus korában is nehezen meghatározható fogalom volt: a dzsentrik, a középbirtokosok, az üzlettulajdonosok, a vezető tisztségviselők, a művészvilág színe java éppúgy idetartozott, mint az állami-és magánalkalmazottak vagy az értelmiség bizonyos rétegei. Az életkörülményekben, végzettségben bizonyos elvárások érvénysültek. Az úri középosztályhoz tartozás mércéjének a származás mellett az érettségi, sőt, egyre inkább a diploma számított. Ezenkívül a lakás mérete, helye, felszereltsége (fürdőszoba, központi fűtés), a cselédtartás vagy az étkezési szokások is fontos mutatókká váltak.