A magyar városfejlődés korai szakasza a XIV-XV. században

A késő középkori magyar jog – és annak írásba foglalója, Werbőczy István – csak a szabad királyi városok polgárait ismerte el polgároknak, polgári szabadságjogokkal rendelkezőknek. Minden más város polgárai ugyanolyan jobbágynak számítottak, mint a falusiak. Werbőczy nem is vett tudomást arról, hogy mezővárosok is léteztek. Ennek különös következménye lett. Királyaink a 14. század végétől az 1470-es évek végéig rengeteg mezővárost, sőt nem egy fallal övezett királyi várost is eladományoztak. Utoljára Mátyás király folytatott ilyen városadományozási politikát uralkodása első felében. Ekkor kerültek olyan jelentős, fallal övezett királyi városok, mint Késmárk vagy Trencsén a Szapolyaiak kezére. Ezek, valamint a püspöki városok egy része amelyek ugyancsak erődítve voltak, mint Pécs – az akkori Magyarország egyik legnagyobb, leggazdagabb városa – vagy Vác, civitasnak, azaz városnak számítottak, jogilag mégis a falvakkal kerültek egy sorba, hiszen földesúri uradalomhoz tartoztak, nem pedig közvetlenül a királyhoz.

A város polgárai

A városokat az évente választott bíró és a nagyobb városokban az általában 12 esküdtből álló tanács kormányozta. Minden városban kialakult a gazdag polgárokból álló vezető réteg, amely szinte örökletes alapon töltötte be a bírói és tanácstagi helyeket. Többnyire kereskedők, ingatalanbirtokosok voltak, csak néhány, kereskedelemmel is foglalkozó kézműves került közéjük.

Határszéli városaink zöme német anyanyelvű volt, magyar, szlovák stb. kisebbséggel. A középkor végén Budán már a magyarok voltak többségben, a város irányításában azonban paritásos alapon vettek részt a németekkel.Szeged, Székesfehérvár, Esztergom és nem utolsósorban Pest viszont már magyar város volt.

A magyarországi városok lakosságának többsége – a nyugatiakhoz hasonlóan – mezőgazdaságból élt. Különösen fontos volt a szőlőművelés, amely egyrészt lehetőséget nyújtott a borkereskedelemre, másrészt a gabona piaci megszerzését követelte meg. Az alföldi mezővárosok már ekkor rátértek az állattenyésztésre, hiszen Dél-Németország és Észak-Itália ekkor rá volt utalva a magyar állatkivitelre. A kézművesek és kereskedők aránya a nagyobb városokban a lakosság 25-35 százalékát tette ki, a mezővárosokban pedig 15-20 százalékát.

A fontosabb iparágak céhekbe szerveződtek. Ez egyrészt lehetőséget nyújtott az adott szakmának az érdekvédelemre, másrészt a városi hatóság a céheken keresztül ellenőrizte az áru minőségét.

Városaink politikai súlya

A magyarországi városoknak meglettek volna a lehetőségei, hogy kiváltságaik segítségével – amelyek részben a nyugatiaknál is több jogot biztosítottak – megerősödjenek, és hatást gyakoroljanak az ország életére. Bár uralkodóink az igazán jelentős városok közül csak keveset adományoztak el, a nagy városeladományozási hullámok az egész magyar városhálózat politikai súlyát gyengítették. Ezen csak a koronára visszaháramlott mezővárosok szabad királyi várossá emelésével lehetett volna segíteni, amire azonban fél évvel a mohácsi csata előtt került sor először, amikor a szerémségi Újlak mezővárost II. Lajos szabad királyi városi rangra emelte. A másik problémát a 14-15. században kialakult külkereskedelmi struktúra jelentette: Magyarország mezőgazdasági és nyersterményeket exportált, és iparcikkeket importált. A külföldi verseny a hazai iparfejlődésre negatív hatást gyakorolt, bár ez a középkorban még csak a posztó- és a késgyártásban volt észlelhető.

A középkor végére, amikor a megmaradt királyi városokat már elidegeníthetetlen koronajavaknak tartották, mintegy 30 szabad királyi vagy azzal rokon jogállású város maradt. Területi elhelyezkedésük igen különös: elsősorban a határok mellett találhatók. A városi vonal – egy-két kisebb várost nem említve – Sopronon és Nagyszombaton keresztül Körmöcbányát és vele együtt hét királyi bányavárost érint, majd északkeleten Kassa, Eperjes, Bártfa, Lőcse és Kisszeben, keleten Nagybánya, Kolozsvár és az erdélyi szász városok, végül délnyugaton Zágráb következik. Az ország közepén csak Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár és Szeged található. Ez utóbbi a 15. század végétől az ország egyik legnépesebb és leggazdagabb városa, noha a felsoroltak közül egyedül Szegednek nem voltak városfalai. Ez azt jelentené, hogy az országban hatalmas területeken nem voltak városok, így a Dunántúl déli felén (Pécs lakói jobbágynak számítottak!) vagy az Alföld nagy részén.