A nácizmus hatalomra jutása és a totális náci diktatúra kiépülése Németországban

A politikai válság arra késztetett egyes konzervatív köröket, hogy a demokratikus formákat félredobva új kormányzati módszereket alkalmazzanak. Ehhez a náci pártban találtak megfelelő szövetségesre. A nácik agresszív külpolitikai programja egybevágott a finánctőke és a vezérkar érdekeivel, ezért 1931-ben a banktőke, a Ruhr-vidék iparmágnásai, a junker nagybirtok képviselői, a szélső jobboldali fegyveres szervezetek vezetői, valamint a vezérkar (a Harzburgi Front) szövetségre léptek az NSDAP-vel. A náci párt ezután fokozott anyagi támogatást kapott, melyet rohamcsapatai növelésére és propagandára fordított.

A párt politikai ereje 1932 közepén érte el csúcspontját, az év második felében megkezdődött az NSDAP hanyatlása. A Harzburgi Front – hogy ezt a tendenciát megállítsa – gyorsan hatalomra segítette a relatív többséggel rendelkező nácikat Hindenburg 1933 januárjában Hitlert birodalmi kancellárrá (miniszterelnökké) nevezte ki. Jelentős kormánypozícióik ellenére a nácik egyelőre kénytelenek voltak a hatalmat megosztani más jobboldali pártokkal, s számolniuk kellett a megosztott, de létező demokratikus és szocialista ellenzékkel is.

A totális diktatúra kiépülése

Hitler kancellárrá való kinevezése után sietve feloszlatták a birodalmi gyűlést és új választásokat írtak ki. Február 27-én leégett a Reichstag, a birodalmi gyűlés épülete, és a gyújtogatással a kommunistákat vádolták. Másnap több tízezer embert tartóztattak le és még aznap rendeletben korlátozták a polgári szabadságjogokat. Így a Reichstag-választások a terror jegyében zajlottak le, de a nácik ennek ellenére sem szerezték meg a szavazatok abszolút többségét (a két munkáspártra még mindig 30 % szavazott). A kormány ezért érvénytelenítette a kommunistákra leadott szavazatokat, letartóztatta a párt parlamenti képviselőit, majd betiltotta a pártot. Hamarosan erre a sorsra jutott az összes többi párt is, tagjaikat pedig börtönökbe és koncentrációs táborokba zárták. Feloszlatták a szakszakszervezeteket és a munkásságot náci irányítás alatt álló munkafrontba szervezték. Bevezették a munkaszolgálatot, melynek keretében az emberek milliói lényegében ingyen dolgoztak az utakon és a katonai építkezéseken. Új agrártörvényt vezettek be, aminek lényege a paraszti gazdaság elaprózódását akadályozó új öröklési jog volt (, de meghagyta a nagybirtokokat).

Eközben ellentétek bontakoztak ki a párton belül. A meghirdetett „nemzeti forradalom” semmi változást nem hozott a kispolgári tömegeknek, ezért az SA (a nácik félkatonai szervezete) legénysége a szociális ígéretek valóra váltását követelte, ezt azonban csak a monopol tőke és a hadsereg rovására lehetett volna teljesíteni, ez pedig távol állt Hitler terveitől 1934. június 30., “hosszú kések éjszakája”: vérfürdő az SA vezetői körében. Az SA helyét az SS (védőosztag) töltötte be ezentúl. A párton belüli kispolgári ellenzék szétzúzása szorosabbra fűzte a pártvezetés, a monopoltőke és a hadsereg szövetségét. ’34-ben, Hindenburg halála után Hitler saját kezében egyesítette az államfői, a kancellári és a pártvezéri hatalmat, ’38 után ő volt a hadsereg főparancsnoka is. Tudta, hogy vezéri tekintélye megőrzésének egyik legfontosabb feltétele a szociális ígéretek megvalósítása. Hatalmas közmunka-programot indított el, elkezdődött az autópályák és más nagy létesítmények építése. A munkanélküliség Németországban az évtized végére teljesen megszűnt.

Hitler a ’30-as évek közepétől megkezdte a versailles-i békeszerződés felrúgását. ’35 márciusában bevezette az általános hadkötelezettséget és megkezdte a légierő (Luftwaffe) kiépítését, ’36 márciusában a német csapatok bevonultak a Rajna-vidék demilitarizált övezetébe.

’35 új fejleménye volt a német-olasz szövetség kibontakozása is. Ennek eredménye a ’36-ban megkötött Berlin-Róma tengelynek nevezett egyezmény, amelynek révén Hitler szabad kezet kapott Mussolinitől Ausztria bekebelezésére, az Anschlussra (1938. március 12-13.). ’36-ban Németország Japánnal is szerződést kötött: aláírták az Antikomintern Paktumot, amely formálisan a Komintern ellen irányult, de valójában a világ újrafelosztására törekvő hatalmak összefogását célozta (’37-ben Olaszország is csatlakozott).