A Bizánci Birodalom

A Bizánci Birodalom névvel szokás illetni a Római Birodalom középkorban fennmaradt, Konstantinápoly-központú részét. Másik szokásos megnevezése Keletrómai Birodalom. A bizánci időszak kezdetének idejével kapcsolatban nincs megegyezés: egyesek a dominatus rendszerét kialakító Diocletianus (284–305) uralkodásától számítják, aki adminisztratív reformjai keretén belül nyugati (pars Occidentis) és keleti (pars Orientis) részre osztotta a császárságot. Mások szerint I. Theodosius (379–395) uralmát tekinthetjük a bizánci történelem kezdetének: ekkor aratott végső győzelmet a pogányság felett a keresztény vallás, illetve 395-ben bekövetkezett halálakor végleg elkülönült a két birodalomfél. Sőt, van, aki 476-ot tekinti kezdőpontnak, amikor az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus Augustulust lemondatták, és a bizánci I. Zénó maradt meg egyedüli római uralkodónak.

Mindenesetre a változás fokozatosan történt, és a 330-as években, amikor I. Constantinus felavatta új fővárosát, már jó ideje zajlott a görögösödés és a kereszténység elterjedése.

A Bizánci Birodalom kifejezés

 A név: Bizánci Birodalom egy viszonylag újkeletű kifejezés, amit maguk a bizánciak nem értettek volna meg. 1557-ben (több mint száz évvel a Birodalom bukása után) született meg a kifejezés Hieronymus Wolf német történetíró tollából, aki munkájában (Corpus Historiae Byzantinae) új rendszert alakított ki az ókori római és a középkori görög Római Birodalom megkülönböztetésére. A kifejezés általánossá válása egyébként a XVII-XVIII. században következett be, amikor híres francia írók (pl. Montesquieu) kezdték népszerűsíteni.   Wolfot a kilencedik századra datálható frank-római (azaz bizánci) konfliktusból eredő szakadás befolyásolta: Nagy Károly frissen kiépített birodalmában (a pápákkal teljes egyetértésben) az új hódításokat azzal kívánták igazolni a frankok, hogy magukat a rómaiak örököseinek nyilvánították. Ebből következően a Keletrómai Birodalomban élőket már nem tekintették igazi rómaiaknak.

Ebben a történelem egyik legnagyobb hatású hamisítványa, Constantinus adománylevele is nagy szerepet játszott. A nyugati államokban elterjedtté vált, hogy a Konstantinápolyban székelő uralkodókat nem a frank uralkodóknak fenntartott Imperator Romanorum (a rómaiak császára), hanem az Imperator Graecorum” (a görögök császára) címmel illették. Ezzel párhuzamosan a területet is Imperium Graecorum (a görögök birodalma), Graecia (Görögország), Terra Graecorum (a görögök földje) sőt akár az Imperium Constantinopolitanus (konstantinápolyi birodalom) néven nevezték.   Ebből táplálkozhatott Wolf, aki újfajta megvilágításba akarta helyezni a történteket. Az általa kitalált név egyébként az egykor Konstantinápoly helyén álló, jelentéktelen görög gyarmatváros, Büzantion (latinosan Byzantium) nevéből ered. Esetében azonban ekkor még nem feltételezhetünk lealacsonyító szándékot, hiszen változtatásával csak a történetírást, nem pedig a történelemtudományt befolyásolta.

Önmeghatározás

A Bizánci Birodalom lakói szerint ők Ρωμαίοι (Rhómaíoi) voltak, azaz rómaiak (a szó ekkor a Έλλην – hellének szinonimája volt). A császárság (Ρωμανία – Rhómania) lakossága mindvégig rómainak tekintette magát annak ellenére, hogy kultúrájában a görög és keresztény elem dominált. A bizánciak erőteljes nemzettudattal rendelkeztek, amint pl. a határvédő katonákat dicsőítő költemények is mutatják. Ez az oszmán hódítással sem szűnt meg, és a hellén önmeghatározás a mai napig fennmaradt Görögországban.

A 7. századi arab és longobárd hódítások után is megmaradt kezdeti soknemzetiségű jellege Bizáncnak, hiába éltek túlnyomó többségben görögök a Konstantinápoly irányítása alatt maradó Balkánon és Kis-Ázsiában. A Balkánra folyamatos volt az avar, bolgár, szláv betelepedés, mely fenntartotta az etnikai sokszínűséget. A kisebbségek – hasonlóan a vallási kisebbségekhez, eretnekmozgalmakhoz – rendszerint a határ környékén éltek.

Eredet

A Caracalla idején (212) kiadott rendelet, a Constitutio Antoniniana a Római Birodalom teljes felnőtt férfilakosságára kiterjesztette a római polgárjogot, miáltal a provinciák lakosai azonos jogállásba kerültek az itáliai néppel. A rendelkezés értéke azonban kevéssé politikai, mint inkább történelmi volt: megvetette a Földközi-tenger térségében a gazdasági és közjogi integráció alapjait. Természetesen ez nem egységesen jelentkezett: a Rómához erősebben kapcsolódó területek (mint Hellász) több előnyét élvezhettek, mint a távoli, szegényebb régiók (Britannia, Egyiptom stb.)