Hirdetés

Az ókeresztény és bizánci művészet – II. rész

43 perc olvasás
Az ókeresztény és bizánci művészet – II. rész

Alig maradt valami ebből a híres templomból Antiokheiában, de széles körzetében igen sok félig romos műemlékkel találkozhatunk, és a térség belseje felé haladva épségben maradt városok, számtalan vidéki templom és kolostor tanúskodik a múltról. Ezekről a műemlékekről először Melchior de Vogüé márki Szíria középső részéről szóló könyve adott hírt, amely 1876-ban számolt be az Antiokheia és a sivatag között található számtalan építészeti emlékről. Ezt a térséget Nagy Sándor utódai foglalták el, és különösen a római korban virágzott, határvidékét erődítmények valóságos füzére védte. Amikor Szíria középső részét meghódították az arabok, a térség szinte lakatlanná vált, mivel a keresztény lakosság a tengerparti bizánci városokba húzódott. A kősivatagban ezért szinte érintetlenül fennmaradtak ezek a települések. Vogüé márki szavaival élve olyan ez, mintha az utazó egy keresztény Pompejibe tévedt volna: szinte hasonló módon tanulmányozhatjuk a romok egykori lakóinak életét és szokásait. Senki sem lakott ezek között a falak között, amióta eltávoztak a keresztény családok, csak az így üresen maradt házak, templomok hatalmas beomlott kupolái dacolnak az idővel.

Hirdetés

Néhány ilyen épület még ma is szálláshely vagy menedék a sivatagban, a többi romosabb, de könnyen megállapítható, hogy mi volt a rendeltetésük. Ilyen az a ház is, amelyet ma az arabok El Rabah-nak neveznek. Benne a bejárati portikuszt a nagy fogadóterem követi, hozzá csatlakozik az étkezőhelyiség, a mellékhelyiségek. Távolabb kis templom áll. Az építésükhöz használt anyagok kedveztek fennmaradásuknak. Szíriában sok a mészkőbánya, ahonnan könnyű volt nagyméretű kőtömböket kitermelni, viszont igen kevés a fa, azt mindig nagy távolságokból kellett idehozni. Ezért az épület minden részét boltozatokkal fedték be, ezek gyakori alkalmazása mindig újabb módszerek kifejlesztéséhez vezetett.

A nagy újítás abban áll, hogy a boltozatok hengeres ongáit párhuzamos boltívek alkalmazásával szeletekre osztották. Az ívek vagy bordák közötti terek befedésére nagy, hosszanti kőlapok szolgáltak. Így a tető súlya eloszlott a boltíveken, és csak a tartófalakat kellett az alátámasztásnál vastagabbá tenni, hogy a nyomást ellensúlyozzák. Úgy tűnik, hogy ezt az építészet számára beláthatatlan következményekkel járó rendszert ismerték a rómaiak is, és alkalmazták az utolsó korszak néhány épületén a birodalom nyugati részében. De ami kivételes esetként jelentkezett Nyugaton, az igen gyakori volt Szíriában, és bár az újítás római eredetű, módszeres és racionális alkalmazására csak a keleti keresztény építkezéseknél került sor.

Szíriában számos épület nyolcszög alaprajzú volt, s azért föléjük kupolát emeltek. Amikor az alaprajz négyzetes, a kupolához az átmenetet közbülső görbe felületek segítségével biztosították, ezek a sarokboltftilkék (trompusok) és a csegelyek. Úgy tűnik, hogy a sarokboltfülkéket először Perzsiában alkalmazták, Szíriában viszont gyakran a másik megoldást választották a négyzetes alaprajzból való átmenethez, vagyis nagysugarú gömbfelületeket, ún. csegelyeket használtak. Ezt a módszert már a római építészetben is alkalmazták, de olyan ritkán és olyan kisméretű épületeken, hogy nem ez lett a probléma általánosan elterjedt megoldása, ahogy a szíriai és később a bizánci épületek esetében.

A laikus közösségek számára épült templomok mellett Szíriában hatalmas kolostorromokat találunk, ezekben több száz szerzetes élhetett. A kolostorok közül a legjelentősebb Oszlopos Simeon nagy kolostora volt, amelynek romjai még ma is lenyűgözők a sivatag közepén. Az arabok Qalat Simaannak, azaz Simeon várának nevezik, mert a szent remete emléke még mindig él a béduinok között. Szent Simeon hosszú éveken keresztül imádkozott egy oszlop tetején, és halála után, 470 körül, tanítványai pompás kolostort építettek tiszteletére négy, egyenként háromhajós, tágas templommal, ezek homlokzata egy nyolcszög alaprajzú központi térre tekintett, amelynek közepén emelkedett a nevezetes oszlop, a szent relikviája. Egy bizánci utazó a VI. század elején meglátogatta a már befejezett kolostort és olyan részletességgel írta le, hogy még ma is könnyen felismerjük a romok között, hogy melyik rész milyen célt szolgált. Nagy jelentőségűek az épületen használt díszítőelemek, többek között a vakívek, a félpillérek, a gyámkövek, mert ezeket később a román kori és bizánci építészet is alkalmazni fogja.

Hirdetés

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!