Az ókeresztény és bizánci művészet – II. rész

A nyugati kereszténység legszebb elefántcsont emléke, Maximianus ravennai érsek méltán híres trónusa, minden valószínűség szerint szintén keleti eredetű. Úgy tűnik, hogy Gradóból került Ravennába, oda pedig bizonyára Alexandriából vagy inkább Antiokheiából hozhatták, hiszen csak ebben a két városban készülhetett ilyen kifinomult alkotás. Egy ideig azt tartották, hogy mivel Grado szoros kereskedelmi kapcsolatban állt Alexandriával, a trónus Egyiptomban készült: Ma viszont már jobban ismerjük az egyiptomi keresztény művészetet, különösen az elefántcsont faragásokat, és ezektől a ravennai trónus stílusa nagymértékben eltér. Tökéletesen megfelel azonban annak, amit Antiokheia IV. századi művészetéről tudunk.

Másik példa arra, hogy kimutatták egy tárgy keleti eredetét, amelyről korábban azt hitték, hogy Itáliában keletkezett, a milánói Trivulzio-gyűjteményben őrzött elefántcsont tábla. Témája mellett csodálatra méltó finom szépsége és monumentális hatása. Azt ábrázolja, hogy a feltámadás után a szent asszonyok a sírhoz érkeznek, és ott találják az angyalt és az alvó római katonákat. A jelenet színhelye a jeruzsálemi Szent Sír-templom udvara; elöl a bazilika kapuja látható, hátul a kerek templomépület. A kissé torzítottan ábrázolt és az elefántcsont táblán egymás fölé helyezett két épület a valóságban egybeépült. A nyugati szemlélő számára ez különösnek látszik, de annak nem, aki jól ismeri a Szent Sír-templom monumentális épületegyüttesét. A felső részen ezenkívül még az evangélisták négyszárnyú szimbólumai láthatók; ez a részlet is csak sokkal később jelentkezett a Birodalom nyugati részén.

A kora keresztény művészet ötvöstárgyainak legnagyobb része szintén Keletről származik. Egyesek egy meglehetősen dekadens császári stílushoz kapcsolódnak, mások teológiai, stilisztikai és topográfiai jegyeik alapján tisztán keleti példák hatását mutatják, ezeknél meg is állapították, hogy Keletről, gyakran Szíriából származnak. Egy sor, a város történetét ábrázoló, ötvösművű tál Ciprusról származik, egy másik tál, amelyen az apostolok kettős áldozása látható, Antiokheiából. A szíriai Hamában egy kútban találták a híres ún. Utolsó vacsorakelyhet.

Ázsia és Egyiptom egyházi közösségeinek vezető szerepét a keresztény művészet kialakulásában jól érzékeltetik az első egyházi írók művei. Teológiai tevékenységüknek köszönhetően gyakran tartották itt a nagy ökumenikus zsinatokat, és ebben a térségben, amelyet annyira áthatott Nagy Sándor utódainak görög ízlése, a művészet természetes és elengedhetetlen eleme volt az emberi szellem minden megnyilvánulásának. A szép Antiokheia akkor a világ harmadik városa volt, csak Róma és Alexandria járt előtte monumentális pompában és lakóinak számában. Az egyszerre előkelő és keresztény Aranyszájú Szent János írásaiból nyerhetünk képet arról, milyen lehetett Antiokheia keresztény közössége az V. században. Költői hangon ír a hívőket átható szeretetről. Ez az emberbaráti szeretetről alkotott misztikus felfogás arra indította őket, hogy hatalmas menhelyeket építsenek az özvegyek és árvák befogadására. Ázsia legjelentősebb egyházát a hit egyesítette az Úrban, de gyönyörködni is tudtak a vallási szertartásokban s az egyházi épületek és díszítmények szépségében.

Katedrálisuk, amely az „Aranyozott” vagy az „Aranyegű” jelzőt kapta, talán a falait borító mozaikok aranyozott háttere miatt, nyolcszög alaprajzú volt, középen kupolával. Az Orontes folyó szigetén, a város középpontjában, a császári palota mellett álló katedrális építését Nagy Konstantin uralkodása alatt, 327-ben kezdték, és 341-ben fejezték be. Az Isteni Harmóniának, a mindenséget, az egyházat és a Birodalmat egyesítő erőnek szentelték. E nagyszerű épülethez hasonló nem létezett a Birodalom nyugati részén, sőt ez volt a mintája vagy ihletője a bizánci és latin kereszténység nagy székesegyházainak. Az antiokheiai „Arany nyolcszög” kétszáz évvel előzte meg a konstantinápolyi Szent Szergiosz és Bakkhosz-templomot és a ravennai San Vitalét, és több évtizeddel a milánói San Lorenzo négykaréjos elrendezését. Az ázsiai hívők akaratlanul is állandóan új típusokkal ajándékozták meg a művészetet, és fiatalos lelkesedéssel fogadták be a kereszténységet, sokkal nagyobb hévvel, mint a hanyatló Birodalom utolsó éveiben a megfáradt rómaiak.