Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – I. rész

Voltak olyan sírok, ahol a tablinumnak megfelelő traktus bonyolult formát öltött. Ilyen például egy Cerveteriben (Caere) található sír, amelynek ez a része három, pillérekkel elválasztott hajóra oszlik. Ezek közül az egyik a tulajdonképpeni kamra, ennek mélyén található az ágy vagy pad. Caere egyik archaikus sírja az i. e. VI. században épült ún. Pajzsok Sírja. Ennek három kis szobája van, mindhárom ajtaja és ablakai a központi elhelyezésű helyiségre nyílnak.

Kerek alaprajzú sírok is vannak, középütt egyetlen pillérrel. Itt a kamra falában, egymás fölé helyezve halotti urnák találhatók. Ez a sír a római mauzóleum egy másik, a császárkor első éveiben feltűnő jellegzetes típusának előzménye. A fejlődés következő állomásaként, valószínűleg az etruszk nép történelmének utolsó szakaszából, olyan sírépítmények is fennmaradtak, amelyek lényegében a római columbariumnak felelnek meg. A sírok alkóvjában egy vagy több szarkofágot helyeztek el, és ezek az etruszk szobrászat egyik legragyogóbb fejezetét alkotják. Lehetnek nagyméretűek vagy urnára emlékeztető kisebbek. Mindkét típus fedelén általános az elhunyt szobra. Az alakokat fekvő helyzetben ábrázolták, de még gyakoribb volt az a félkönyökre támaszkodó, félig ülő testtartás, ahogyan az ókoriak étkeztek.

A korai szarkofágok égetett agyagból készültek; később legáltalánosabb anyaguk a faragott kő volt. A caerei nekropoliszból származik két, i. e. 530 táján készült, különösen jelentős terrakotta szarkofág; az egyiket a római Villa Giuliában, a másikat a párizsi Louvre-ban őrzik. Mindkettő ión stílusú klinét, kerevetet formáz, és a halotti ágyakon egy-egy házaspár ábrázolása látható. A házaspárok félkönyékre dőlve fekszenek, elöl az asszony, mögötte a férje. A férfi házastársi gyengédséggel nyugtatja jobbját felesége vállán. Ezek a derűs párok olyanok, mintha a tiszteletükre rendezett halotti toron vennének részt, vagy mintha már a túlvilági üdvösség részesei lennének. A férfialakok mindkét ábrázoláson magasak, nyúlánkak. Ajkuk és arcuk borotvált, de előreugró állukat kis, hegyes szakáll koszorúzza. Az agyagból mintázott alakok a sírszobrászat egy magasabb fokának felelnek meg. Az i. e. VII. századból, vagy még régebbről, kezdetlegesebb emberábrázolások maradtak fenn.

Az i. e. V. században a szarkofágok sírábrázolásain egy, az előbbiektől alapvetően eltérő embertípus jelent meg: kerek fejdísszel ékesített, széles arcú, elhízott férfiak, akiknek ruhátlan mellét és hasát a művész néha önkényes túlzással dolgozta ki. Nyakukban hatalmas repkénykoszorú lóg, és baljukban tányéron tartják a Kharónnak szánt obulust. Némelyikük mellett egy méltóságteljes nőalak is látható, feleségük vagy esetleg egy alvilági istenség. Az i. e. V. századtól az is gyakori, hogy a szarkofágokat vagy a halotti urnák oldalait domborművekkel díszítették. Ezek témája a halott búcsúztatása tánccal vagy torral, esetleg a siratás szertartása; mindaz, amit a sírok falfestményei is gyakran ábrázolnak. A reliefek szobrászati kidolgozása az archaikus ión stílusra emlékeztető ritmikus és szögletes kifejezésmódtól fejlődött addig a szenvedélyes és mozgalmas ábrázolásig, amely a hellénisztikus kor sajátja. Az i. e. IV. századtól olyan szarkofágok is megjelentek, amelyeket nem reliefekkel, hanem festményekkel díszítettek. Ilyen a Tarquiniában talált híres Amazón-szarkofág, amelynek különös jelentőséget ad az, hogy alkotóját görög festmények inspirálták.

Mielőtt folytatnánk a szobrászat és a festészet tárgyalását, az etruszk templomról, és annak megítéléséhez e nép vallásos hiedelmeiről és szertartásairól is beszélnünk kell. Az etruszkok életének vallási elemei egyébként jelentős mértékben befolyásolták a rómaiak vallását és rítusait.

Nem tudjuk, milyen volt az etruszkok világképe a legkorábbi időkben, a történelmi korban viszont már megkülönböztethetjük mítoszaikat a babonáiktól. A főistenek két hármas egységet alkottak: Az első – „föld fölötti” – csoportba tartozott Tin vagy Tinia (Iuppiter, a görög-latin istenség mindenhatósága nélkül), Uni (Iuno) és Menerva (Minerva). Az alvilági hármasságot Ceres, Libera (Proserpina), valamint a Bacchus és Pluto jellegzetességeit összesítő Liber alkotta. Voltak más isteneik is, mint például Apulu (Apollo), Turms (Mercurius), Turan (Venus), Maris (Mars). Ismertek még lasa névvel illetett istennőket, akik a halottak világához kapcsolódtak. Ezek közé tartozott Charun (Kharón) és Vanth, a halál szárnyas, női szelleme, a végzet megszemélyesítője.