Az antik róma – A Flaviusoktól a késő római művészetig II. rész

A háttér díszítései egyre nagyobb jelentőségre tettek szert, és a sima felület fokozatosan eltűnt, fény és árnyék egyenletes elosztását teremtve meg. E stílus egyik igen jellegzetes példája a Traianus-fórumnak az a reliefje, amelyen két szárnyas genius önti korsójából a vizet, a kompozíció közepén pedig dekoratív váza áll. Hasonlóak a Hadrianus korában, a Quirinalison épült Naptemplom frízei is. A vastagodó és sűrűsödő girlandok, akantuszok teljesen betöltik a hátteret. A dombormű úgy jelenik meg, mint egyetlen sík, amelyet a virtuóz felület megmunkálása zsúfolt, festői hatású kompozíciókkal tölt meg. Ez viszont azt hozta magával, hogy a részletek kimunkálásában nagy szerepet kaptak a fúró nyomának mély lyukai és barázdái: így a növénydíszes ábrázolásokon a levelek körvonalait fúróval húzták meg.

Az Augustus kori reliefen a világos háttér fényes fehéren vette körül a kidomborodó leveleket, most ugyanezt a hatást a háttér sötétítésével érték el, amely kirajzolja a síkot csaknem teljesen betöltő leveleket. A módszert átvette az ókeresztény és a bizánci művészet is, és különösen Keleten alkalmazták előszeretettel. A metszően éles fény ott olyan sötét árnyékot vet, hogy a reliefet hangsúlyozottan mély, meredek vonalakkal kellett körülhatárolni, nehogy az egyik rész árnyéka felismerhetetlenné tegye ugyanannak a domborműnek más részleteit. A római művészet ezzel veszített ugyan életszerűségéből és természethűségéből, de kifejezőbb, majd gazdagabb és stilizáltabb lett. Az ízlésnek és a technikának ezeket a gyökeres változásait azzal is magyarázták, hogy a római művészetbe keleti elemek szivárogtak be. A domborműveken egyre inkább érvényesül a levegőperspektíva, az erős fény és a sötét árnyék foltjai intarzia benyomását keltik. A levegőperspektíva alkalmazása több, a nézőtől egyre távolabb eső sík bemutatását teszi lehetővé. Az alakos freskók és a festett ornamensek egyre bizonytalanabb körvonalúak; az ügyesen társított színfoltok távolságérzetet keltenek.

A festészetben ugyanazzal a folyamatos stílussal, tehát a cselekményt időrendben leíró, egymás mellé helyezett ábrázolásokkal találkozunk, mint a Traianus-oszlop domborműveinél. Ez az ábrázolásmód nagy jelentőségű, mert később a középkori festészetben már arra is lehetőség lesz, hogy nemcsak a cselekmény egy pillanata, hanem az egész történet egyetlen képben sűrűsödjön össze. A hanyatló vagy túlhaladottnak tekintett jelenségekért kárpótol a más pontokon megnyilvánuló előrelépés. A császárkori Róma politikai fénykorában, tehát Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius és Marcus Aurelius uralkodásának csaknem száz éve alatt, a művészetet nem jellemezte a görögök esztétikai egyszerűsége. A fejlődés viszont az ábrázolás technikáját illetően nyilvánvaló, hiszen már nemcsak a kép síkjában lehetett a mozgás plasztikus benyomását kelteni, hanem a perspektívában látott távolabbi síkokban is.

Az esztétizálástól való elfordulás és az anyagtalan iránti érdeklődés a II. századi Rómában uralkodó filozófiai irányzatnak is tulajdonítható. A Iuliusok korának tudományos epikureizmusát az Antoninusok erkölcsközpontú sztoicizmusa váltotta fel. Nem az vált fontossá, hogy kiderítsük, milyenek az érzékelhető világ dolgai, hanem az, hogy tudjuk, milyen magatartást kell tanúsítanunk, amíg köztük élünk. A magatartás fontosabb, mint az ismeret. A praktikus, a művészet nyelvén plasztikus cél fontosabb, mint a valóság. Ezért hanyagolták el a művészek a sziluettet, a képmás körvonalát, és hangsúlyozták helyette a fény és az árnyék által keltett hatást.

A sztoikus gondolkodásmód felülkerekedése a témák kiválasztásában is megfigyelhető. A díszítésben a vízre utaló szigony, tengeri kagylók és delfinek helyett a tűzhöz kapcsolódó griffek, fáklyát tartó kandeláberek és más hasonló motívumok jelentek meg. Az akantuszt háttérbe szorította a szőlő. A Marcus Aurelius által felszentelt Antoninus Pius és Faustina-templom frízén griffek váltakoznak fáklyát tartó kandeláberekkel. A Traianus-fórum már említett reliefjén a két szárnyas puttó mintha folyékony tüzet öntene. Másutt áldozati kést és vért felfogó edényt látunk, mivel a vér bizonyítja az isteni elem jelenlétét ott, ahol az élet legteljesebben nyilvánul meg.