Hirdetés

Az antik róma – A Flaviusoktól a késő római művészetig II. rész

23 perc olvasás
Az antik róma – A Flaviusoktól a késő római művészetig II. rész

 bodfej

A Bodorított hajú dáma (Museo Capitolino, Róma). Erről a szoborról tévesen azt feltételezték, hogy Titus lányát, Iuliát ábrázolja. Pedig valójában Domitianus korában élhetett.

Hirdetés

A ziláltabb, göndör hajzat a Flaviusok utáni időkben jelent meg. Maxima Vesta-szűz, akinek portréját a Forum Romanumon, a Vesta-szüzek házában találták meg, Traianus korában élhetett, mert haját ugyanúgy feltűzve és varkocsban viseli, mint Plotina császárné. A divat hamarosan gyökeresen megváltozott, és Antoninus Pius, majd Marcus Aurelius uralkodása idején a hullámos hajat a Faustinák módjára kétfelé választották. A Faustinák hajviselete már előbb megjelenhetett, hiszen a beneventói diadalíven a virágfüzért tartó két győzelemistennő közül az egyiknek haja magasra feltűzött, míg a másiké lapos és hullámos. Ez az utóbbi viselet azonban csak Antoninus Pius és Faustina uralkodása idején lett általános.

Nehezebb a férfiképmások korának a meghatározása; itt könnyen tévedhetünk akár egy-két századot is. Útmutatásul szolgálhat az a megfigyelés, hogy a mellszobrok az idő haladtával egyre nagyobb darabot ábrázolnak a törzsből is. Változik a szembogár ábrázolása, a szakáll pedig a filozófus császárok, Hadrianus, Antoninus Pius és Marcus Aurelius idejében volt divatos. De ezeknek az ismérveknek az alapján még egyáltalán nem biztos, hogy jól következtetünk. Előfordul, hogy a portré fejrészét külön márványdarabból faragták, és a mellrész egyszerűen elveszett. A szembogarat festés is jelölhette, hiszen ezek a szobrok többszínűek voltak. A szakáll viselését soha nem tiltották, és sosem tették kötelezővé; Marcus Aurelius Rómájában is voltak olyanok, akik nem akartak filozófusnak látszani. Ezen és más okok miatt az eredeti és pontosan datált művekkel való összevetés módszerével kell élnünk, főleg a stílus vizsgálatára támaszkodva.

A Flaviusoktól az Antoninusok koráig terjedő időszakban a művészek nemcsak egyszerű, névtelen, talán sosem azonosítható polgárokról készítettek realista és egyénített portrékat, hanem azt is megkísérelték, hogy bemutassák a birodalom népeinek embertípusait. Valami hasonlóval már a hellénisztikus kor mesterei is próbálkoztak, elsősorban Pergamonban, amikor igyekeztek visszaadni a legyőzött gallok arcvonásait; korábban a görög művészek trójai vagy perzsa ellenségeiket szinte csak öltözetükben különböztették meg önmaguktól. A birodalmi, egyetemes gondolattól fűtött római szobrászok ennél sokkal messzebbre mentek. Az állam dicsőítéséhez arra volt szükség, hogy a határokon élő barbárokat és a rómaiak által már megzabolázott népeket sok esetben méltósággal, elismerően ábrázolják.

Már Augustus korában megkezdődött a különböző népek ikonográfiájának kialakulása. Különösen fontos eredményeket hozott ebből a szempontból a II. század, főleg Traianus, Hadrianus és Marcus Aurelius uralkodásának időszaka, a dákok, germánok, roxolánok hallatlanul precíz ábrázolásával. A germán foglyok képmásai méltán illusztrálhatnák Tacitus „Germaniá” ját. Mint Tacitus műve, sokszor ezek a portrék is a barbárok egyszerűségét és csiszolatlan erényeit állították szembe a kor Rómájának bujaságával és léhaságával.

Hirdetés

A realizmus iránti érzék arra indította a római művészeket, hogy megörökítsék egy-egy alak sajátos jegyeit is. Az egykori provinciák múzeumaiban őrzött képmások rendkívül életszerűek, és gyakran egyénítettebbek, mint a mindinkább akadémikus stílusú császárportrék. Vannak etnikai vonásokat kihangsúlyozó fejek, míg másoknál épp az egyéniség minél teljesebb kifejezésére törekedtek. A Córdobából származó, a madridi múzeumban látható bibircsókos képű öregember akár egy mai andalúz földbirtokos is lehetne. Egy dák képmás tekintete nemcsak az egzotikumot, hanem az ábrázolt személy sajátos lényét is érzékelteti. A rómaiak kiemelkedtek a monumentális díszítőstílus területén is. Az Ara Pacis alsó zónájában még indák és különböző növényi motívumok borítják a képmezőt, és ezek egy része jobban, más része alig domborodik ki a fal síkjából. Ennek a síknak a meghódítása, majd domborművekkel való teljes betöltése is lassanként végbement. A falfestészethez hasonlóan az egyes stíluskorszakok teljes pontossággal nem mindig választhatók el egymástól. A Santi Apostoli-templom architrávján látható, a Forum Romanumról származó sas még fehér háttérre vetíti tollkoszorújának árnyékát. A lapos dombormű finom levelei belesimulnak a képsíkba, míg más, körkörösen kidolgozott elemek hangsúlyozott árnyékot vetnek. Ezt látjuk azon az I. század végéről való pilaszteren is, amely a Hateriusok római sírboltjából származik. Ugyanaz a térhatást keltő, illuzionista stílus ez, amelyet a történeti témájú domborműveken már láttunk, és amely itt pusztán díszítő funkcióban jelenik meg.

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!