Az antik róma – A Flaviusoktól a késő római művészetig II. rész

A szobrászatot bizonyos emlékművekkel kapcsolatban (Titus diadalíve, Traianus oszlopa) már érintettük. A Venus és Roma-templom felszenteléséről megemlékező domborművön ismét érvényre jut az előtér és a háttér alakjainak az a perspektivikus hatást keltő, ötletes kombinációja, amelyet Titus diadalívénél említettünk. Később jelentős stílusváltás következett be: Marcus Aurelius oszlopán a filozófus uralkodó hadjáratait ábrázoló, spirálba tekeredő domborműszalag jelenetei durván megformáltak, rendkívül naturalisták; itt már mindenféle harmónia eltűnik. A reliefek művészi ereje nem ér fel a mintegy 70 évvel korábbi Traianus-oszlop domborműveiével.

A színházak kulisszafalain kialakult díszítési módot nevezzük „kulisszastílusnak”. Az illuzionisztikus hatások a szobrászatban is feltűnnek – a fúró erőteljes használata, a márványfelület tükörsimára csiszolása, színes kövek alkalmazása -, ezen realista ábrázolásmód felbomlása azonban nem egyben ment végbe. A szobrászat olyan művei tanúsítják ezt, mint a már említett Marcus Aurelius lovas szobra. De Marcus Aurelius-oszlop domborműveit a késő antik művészet első jelentkezései közé sorolhatóak.

A történelmi képkrónika jelleggel készített domborműveken tagadhatatlanul a hanyatlás bizonyos jelei mutatkoztak. A portré műfajában azonban csodálatos alkotások keletkeztek a Flaviusok korától egészen a II. század végéig. Ilyen például a koppenhágai Ny Carlsberg Glyptothekban található természethű Vespasianus-képmás, amely kifejezően jeleníti meg a hízásra hajlamos császárt. A Flaviusokat általában tógában ábrázolták, hiszen alakjuk nehezen lett volna elképzelhető hérószi tartásban vagy páncélban. A Vatikáni Múzeumban őrzik Nerva egy remek szobrát: az ülő alak az olümposzi istenségként trónoló uralkodó típusát idézi. Augustus után egyetlen császárról sem maradt fenn annyi portré, mint Traianusról és Hadrianusról. A római állam az ő korukban érte el legnagyobb tekintélyét. Az atyai gondosságú kormányzat áldásait élvező virágzó tartományok a császárt képmásaival is tisztelni akarták. Antoninus Piusról kevesebb portréval rendelkezünk, de ezeken az a patriarkális derű figyelhető meg, amelyet Marcus Aurelius annyira dicsér „Elmélkedések” című munkájában. Bár Marcus Aurelius tüntetően kerülte a személyes dicsőséget, mégis róla maradt fenn az egyetlen lovas császárszobor, amelyet a reneszánsz művészei (például Donatello és Verrocchio) is csodáltak, és gyakran használtak modellként.

Kiemelkedő jelentőségűek Antinoosz bithüniai ifjúnak, Hadrianus kegyencének portréi. Ez a ritka szépségű ifjú titokzatos körülmények között a Nílus vizébe fulladt. A jelek szerint önmagát áldozta fel, hogy így biztosítsa a császár boldogságát. Antinoosz emléke egy életen keresztül kísérte Hadrianust. Kegyence emlékezetére várost alapított Egyiptomban, és istenként tiszteltette. Antinoosz idealizált képmásával egy különleges szobrászati típus jött létre: a széles, apollói mellkas és az érzékien kifinomult, bacchusian göndör fej ellentéte újdonságot jelentett. Antinooszt a legkülönbözőbb módokon ábrázolták: papi köpenyben, állva és ülve, istenként és félistenként, repkény- vagy virágkoszorúval. A császárokat sokszor udvari, fellengzős stílusba többé-kevésbé idealizálva ábrázolták, ezért érdekesebbek az egyszerű állampolgárokról készült képmások.

Egyes portrék jellemző ereje rendkívüli; a szobrászok általában a valóság minél hűségesebb visszaadására törekedtek. Néha a bensőséges érzelmeknek szinte modern kifejezésével találkozunk. Sírt díszített az a szoborcsoport, amely egy házaspárt ábrázol. Az asszony odaadóan nyugtatja balját a nála idősebb férfi vállán, másik kezével pedig társa jobbját szorítja, mintha azt hangsúlyozná, hogy a sírban sem akar elválni tőle. Ebben a kettős portréban a hagyományos római erények kifejeződését látták, és ezért a köztársasági kor példás házaspárjáról a Cato és Porcia nevet kapta. Az asszony hajviselete azonban elárulja, hogy Hadrianus idejében élt.

A női képmások esetében a hajviselet támpont lehet a mű keletkezési idejének megállapításához. Voltak persze akkor is olyan hölgyek, akik nehezen változtattak a hajviseletükön; egyes szoborcsoportokon az idősebbek másképp fésült hajjal láthatók, mint a fiatalok, akik nyilván a legfrissebb divatot követték. Olyanok esetében azonban, akiket rangjuk nyilvános szereplésre kényszerített, a kor ízlésének megfelelő hajviselet elkerülhetetlen volt. Az is csaknem biztos, hogy a divat a palatinusi palotában született, és maga a császárné alakította. Már láttuk, hogy a császárkorban hosszú ideig volt általános Liviának, Augustus feleségének a hajviselete. Titus idejére vagy Domitianus uralkodásának első éveire tehetők azok a képmások, amelyeken a haj mint valami főkötő borítja a fejet.