Weöres Sándor költészete (1913-1989)

A költészetben megvalósítható teljességeszmény lehetősége visszatérő kérdése Weöres Sándor életművének. Ennek a fontosságát kötetcím is jelzi A teljesség felé, mely többnyire prózában írt életbölcsesség-gyűjtemény, mely különböző filozófiai rendszerek ötvözetéből született. Hatással volt rá a modern egzisztencializmus, a középkori miszticizmus és a keleti buddhizmus. A kötet darabjaira az ellentétekből épülő harmóniára törekvés és az aforizmaszerű tömör beszédmód jellemző.

A vers egyszerre tekinthető modern intelemnek, parainesisnek és önmegszólító versnek is. Intelem, hiszen megfelel a műfaj állította követelményeknek, mely tágabb értelemben erkölcsbölcseleti-pedagógiai értekezés. Bár a műfajnak az antikvitásig visszanyúló hagyománya van, népszerűvé a középkorban válik, királytükör néven. Ebben az ideális uralkodó és az erkölcsös ember követelményei fogalmazódtak meg. Leghíresebb darabja István király intelmei Imre herceghez. Népszerű műfaj a latin nyelvű humanisták között is. Napjainkban Esterházy Péter írt intelmet Pápai vizeken ne kalózkodj! címmel.

Weöres verse ugyanakkor önmegszólító költemény is, hiszen egyes szám második személyű beszédmódjánál fogva fölfogható önbiztatásként, ars poeticaként is.

A tíz lépcső cím egyrészt utal a költemény formájára, a tíz sorban megfogalmazott életbölcsességekre, másrészt a tíz utalhat a teljességre, a lezártságra, a tökéletességre. A lépcső a fokozatosságra, az értékhierarchiára vonatkozhat.

A versben megjelenített értékek: a gazdagság, a szépség, a vígság, a bölcsesség, az erő, a szerelem, a jóság, a hit, a belső és külső harmónia.

Ezek az alapvető morális és vitális értékek epiforikus szerkezetben jelennek meg.

Ez a szerkezet az ismétlés alakzatára épül, melyben az ismételt nyelvi elem az egység végére tolódik. Minden sor azonos felépítésű: rész és egész dinamikáján alapszik. A szétszórt részekből: kincseid, díszeid, mulatságaid, könyveid, izmaid, lángjaid, szánalmaid, hiedelmeid, gátjaid, életed-halálod – új egységet alkot. A sorok első felében sorjázó metónimiák a sorok második felében fogalmi szintre emelődnek, és a lírai én metaforáivá válnak. A személyiség teljességét fejezik ki.

A felszólítás, a felsorolás, a fokozás és az ellentét egyaránt tekinthető szervező elvnek. Ezek a retorikai alakzatok feszültséget hoznak létre a költeményben.