Tárgyias intellektualizmus a magyar lírában – József Attila költészetében

A II. rész általános értelmű összefoglaló válasz az I. részben felmerült kérdésekre: a jelen embere csak a „százezer ős” tapasztalatát elsajátítva munkálkodhat, az ősök küzdelmei pedig a jelen emberének erőfeszítéseiben nyerik el értelmüket. Ez a rész tételeket fogalmaz meg, ennek megfelelően megváltozik a strófaszerkezet, a hangnem. Folytonosan visszatérnek a megértést kifejező igei állítmányok: meglátok, tudunk, érzem, emlékezem. Minden szakasz, minden mondat ellentéteket fog egybe és old fel: százezer éve – hirtelen; egy pillanat – az idő egésze; látom – amit ők nem láttak; látják – mit én nem látok; enyém a múlt – övék a jelen. Az ember és az emberiség, a múlt és a jelen összefüggései tárulnak fel, a jövőről még csak ezután lesz szó.

A III. részben a költemény hangja ünnepélyes és emelkedett lesz, a strófák is meghosszabbodnak. A költő a múltból és a jelenből itt vonja le a tanulságot a jövő számára. Először saját közvetlen múltját veszi birtokba, aztán egyéni létét egy panteisztikus vízióban kiterjeszti az őssejtig valamennyi ősre, végül már az egész világot felöleli. Ez a részlet a keleti filozófiák hatását mutatja. A buddhizmus tanítása szerint a világmindenség sokfélesége egyetlen szubsztanciából bontakozott ki („sokasodni foszlik„), hogy egy idő után minden ismét eggyé olvadjon. Nemcsak az emberiség történelmét, nemzetének, a Duna-völgyi kis népeknek a sorsát is átéli. Érzi a múlt erejét: „gyenge létemre így vagyok erős„, de súlyát is: „a múltat be kell vallani„. A történelembe a múlt minden eseménye egyenrangúan beletartozik, nem lehet válogatni közöttük. A teljes múltat a költő a történelmi harcok két típusával, a nemzeti és osztályküzdelmekkel érzékelteti. A múltnak a „szelíd jövővel” vagyunk adósa: csak egy megváltott emberiség tudja vállalni és rendezni a múltját teljes egészében, a zavar, a kavargás csak ebben a felszabadult állapotban juthat nyugvópontra. A vers végén hangzanak el József Attila költészetének utolsó mozgósító sorai: „rendezni végre közös dolgainkat,/ ez a mi munkánk; és nem is kevés.” A rendezés nemcsak a Duna-völgyi népek megbékélését és összefogását jelenti, a felhívás egy nagy társadalmi rendezésre s az abban való részvételre is vonatkozik. A múlt küzdelmeit csak közös dolgaink rendezése – a jövő – oldhatja békés emlékezéssé.