Hirdetés

Tárgyias intellektualizmus a magyar lírában – József Attila költészetében

15 perc olvasás
Tárgyias intellektualizmus a magyar lírában – József Attila költészetében

Eszmélet (1934), az eddig elért költői eredményeket összegező és a folytatást is jelző költemény. Elhagyatottságában, érzelmi magányosságában a költő az emberi lét legfontosabb kérdéseit veti fel: van-e értelmes rendje a világnak, van-e értelme az emberi létnek? Szeretné világosan látni helyzetét, hogy kialakíthassa a fölismeréseknek megfelelő magatartását. A vizsgálódás eredménye lesújtó: „ami van, széthull darabokra” (IV.), „a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol” (VII.), „a múlt meghasadt” (IX.), a világ a lét egzisztenciális börtöne (VIII). A költemény szenvedést, szorongást fejez ki, a lírai én tele van belső feszültséggel, gyötrődő nyugtalansággal, feloldhatatlan ellentmondásokkal, a külső és a belső világ, a tudat és az öntudatlanság, az érzelem és az értelem pólusai között keresi a biztos fogódzókat. A vers szövegében a jelen idejű valóság és a múltból felidézett emlékek képei, valamint az ezekből elvont általánosítások, az elmélkedés, a reflexió váltják egymást. A beszélő legtöbbször egyes szám 3. személyben szól, máskor egyes szám 1. személyben.

Hirdetés

A 12 részt az eszmélkedés, a világ megértésének a vágya szervezi egységes alkotássá. A világ teljességében jelenik meg, hol a társadalmi valóságot, hol a kozmoszt, hol pedig mindkettőt jelenti. Az I, IV. VII., VIII. rész a világ értelmével, a III., VI., IX., XII. pedig inkább a világ megismerhetőségének kérdésével, az ember lehetőségeivel foglalkozik. A kezdő strófában az ébredő tudat még spontán önfeledtségben szemléli a hajnal jelenségeit. Minden könnyűnek és harmonikusnak látszik. Ahogy azonban az értelem működni kezd, a gondolkodó ember számára megmutatkozik a belső és a külső világ valóságos arculata. A szubjektum az álomban megnyilatkozó ösztönök világa zavaros, de korlátokat nem ismerő, szabad világ. Ezzel szemben áll a vas világ rendje, melynek kíméletlenségét mintha a keményen összecsendülő rímek is érzékeltetnék. A külső és a belső világ értékrendje más, és dönteni kell: „nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret„. A beszélő már döntött, a belső nap fényéhez való hűséget választotta. Elutasítja a „léha, locska / lelkek„, a biztonságot és olcsó nyugalmat akarók magatartását, s feladatát abban látja, hogy a „kocka” véletlen perdülésénél valami „bizonyosabbat” keressen. A költemény első felében (I-VI. sz.) az eszméletre ébredés folyamatát láttuk, második felében (VII-XII.) a már öntudatra ébredt ember gondolkodik.

A VII-VIII-IX. strófák a múltat idézik, a beszélő újra átéli az eszmélkedés folyamatát, és összegezi annak eredményét: a múlt a „véletlen szálaiból” szőtte a törvényt, ezért annak „szövedéke / mindig fölfeslik valahol„. A mindig a folyamatosságra, a jelenség törvényszerűségre utal. Az égi törvények fölfeslését a jambikus időmérték megbomlása is érzékelteti. Nem marad más út a szabadság eléréséhez, mint az ifjúság visszaidézése, a szabadság képzeletbeli, illuzórikus megteremtése, a belső végtelenség élménye. Azonban ez a kísérlet is kudarcra van ítélve: a menekülőt megbénítja és visszatéríti a kíméletlen valósághoz az égbolt látványa: „a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött„. A X. és XI. versszak két lehetséges magatartást mutat meg. Az egyik a felnőtt emberé, aki látja és tudomásul veszi a világ törvényeit, és ennek megfelelően alakítja magatartását: az emberre rótt életet sztoikus nyugalommal viseli el, minden kötöttségtől megszabadulva kibontakoztatja a maga független, autentikus személyiségét. A költemény befejező szakaszában a beszélő kialakítja a megismert létben lehetséges emberi magatartást, a feleszmélt, a világ zűrzavarával és reménytelenségével bátran szembenéző felnőtt ember magatartását. Felemelkedik a megkötöttségeket és kínlódásokat jelentő világ fölé, és ebből a magasabb nézőpontból szemléli a „kivilágított nappalok” iramlását az „örök éjben„.

A Dunánál (1936) óda három részből épül: az elsőben a költő odafordul a tárgyhoz, a másodikban kinyilvánítja felfogását róla, a harmadikban pedig levonja belőle a magatartást meghatározó következtetést.

Az I. rész főmotívumát a Duna képe és ennek asszociációi alkotják. Az egész részt áthatja a víz archetípusa, ősképe, mely az idő örök-egy és örökkön újuló áramlását érzékelteti. A közvetlen környezet, a rakodópart lépcsőjéről szemlélt folyó látványával kezdődik a költemény. A külső látvány azonban egy belső folyamatot is megindít: a messziről áramló víz a múltat, az idő folytonosságát idézi fel. A látványt hasonlító mondatok sora magyarázza, és a külső és belső történés fokozatosan egyesül: a folyó hullámai és a történelem, az eső és a múlt a költői belső világban eggyé válnak. A költemény első része a történelemmé emelt idő képzetkörének megjelenítésével a harmadik részben közvetlenül megfogalmazott politikai programot készíti elő: az embernek a történelmi idő zaklató kérdéseivel szembe kell néznie.

Hirdetés

Lapozz a további részletekért

1 2 3


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!