Nagy Lajos: Kiskunhalom (1934)
Mi inkább Grosz Jakabnak, a volt kunhalmi vegyeskereskedőnek, most magánzónak adunk igazat, amikor így csattan fel az orvos nagyképű érvelésére: „Fenét! Ventiláció ide, ventiláció oda, miért nem rossz a ventiláció gróf Majsay Tamás számára? Vagy a plébános úr számára, aki százhúsz kiló, s éppen ellenkezőleg, szívelzsírosodásban szenved.”
Ezek a beszélgetések természetesen az urak között folynak, mert akármilyen véleményen vannak is, a paraszttal nem szívesen beszélgetnek. Magas fal van közöttük. Nagyon jellemző az elkülönülésre az a mondat, amelyet a délutáni fürdőzésről szóló fejezetben olvashatunk: „Kovács tiszteletes úr kart karba öltve sétál egy másik úrral – úrnak bizony úr, ruha nélkül is, ha már a pap így összekapaszkodik vele -, föl alájárnak a víz szélén.” A másik életmód a kilátástalan, a Varga Mihályoké, Kis Ferenceké, Julisoké, a kanászoké, a molnároké, gulyásoké. Közös sorsot szenvednek valamennyien, de egymástól elszigetelten, mindenki magának él, és egyetlen célja, hogy legalább a mindennapi betevő falatot megkeresse. Kultúra nélkül, babonák és falusi tévhitek között tengődnek. Jellemző rájuk, amit a Bántelekre dolgozni járó Miklánné tesz. Otthon maradó csecsemőjének kora reggel mákhéjat főz tejbe, hogy ne sírjon egész nap az anyja után, hanem aludjon szép csöndesen.
Érezzük Nagy Lajos szavaiból, hogy e körülményekért nem a parasztot hibáztatja.
A szakadatlan munkára ítéltség nem engedi, hogy kitörjön a rákényszerített sorsból. Az író vele érez, hisz azért is írja e könyvet. Szinte lírai szépséggel ragyognak azok a sorok, melyeket a paraszti munkáról ír: „A parasztok pedig végzik a munkájukat. A cséplésnél a zsákhordók felsőteste egészen meztelen. Mindenfelé a faluban, a határban, mezítláb és ingre vetkőzve dolgoznak, izzadnak, izzadságuk gyorsan párolog, s mintha folyton hűsítő szellő legyezgetné őket. Varga Mihály a Duna utcában kapálja tovább a szőlőjét. Reggel fél hatkor kezdte a kapálást, délig kapált, ez hat és fél óra, egy órakor újra kezdte, kapál majd hétig – ez megint hat óra, a napi munka tizenkét és fél óra. Nem túlságosan gyorsak a mozdulatai, de egyforma konok üteműek és hatékonyak: minden kapavágás után szakad a homokos, vékony gyökerekkel átszőtt föld, és holtan fordul ki élő mozdulatlanságából a sok haszontalan gaz. Korán reggel az első néhány kapavágás könnyed, szinte játékos, az éles metszésre ropognak a gyom gyökerei, az egész egy kis reggeli tornának is beválna, izomgyakorlatnak, melytől felfrissül a vér futása, edződik a kar, tágul a tüdő. A tornázó tíz perc múlva elfáradna, lihegne, a szíve hevesen dobogna, kezdené a sportot unalmasnak találni, addig-addig feszülne az akarata, míg egyszerre csak, mint túlfeszített kötél elszakadna; elvetné a kapát, és le kellene ülnie, hogy el ne ájuljon. A tornázó! De Varga Mihály nem unja meg a kapálást, mert érdekesnek sem találja.
Valami más, egészen más vezércsillag ragyog az ő szeme előtt, amikor gépies egyformasággal, fáradhatatlanul emeli és vágja a földbe a kapát, hajol, lép, gondosan figyel, itt nincs fellebbezés, itt muszáj früstökig, délig, estig, egyik napon és a másikon, egyik esztendőben és a másikban, az élet elfogytáig, ha fáj is a dereka, akkor sem gondol rá, hanem mintha minden egyes kapavágás s a kapavágások végtelen sora önbiztató hajsza lenne, tovább, tovább”, újra tovább, muszáj, nem fáj, egy cseppet sem fáj!”
Nagy Lajos művében az emberek, a körülöttük és velük történő események játsszák a legfontosabb szerepet.
De az emberek benne élnek a tájban, és az események, beszélgetések is ott történnek. Az író tájrajzai különböző célokat szolgálnak. Gyakori eset, hogy csak eligazításul ad leírást a környékről, helyről, faluról, és nem az a célja ilyenkor, hogy érzelmeket keltsen. Bár e száraz közlések sem mentesek apróbb lírai részletektől, mert Nagy Lajos, ez a látszólag hűvös, tárgyilagos szemlélődő, leginkább tájrajzaiban lép ki önmagából, ilyenkor szabad utat ad egyébként gondosan rejtett érzéseinek. Az előbb említett tájékoztató jellegű rajzra már a könyv első oldalán is találunk példát, amikor Nagy Lajos Kiskunhalom távoli képét érzékelteti az olvasóval. A látszólag szenvtelen leírásba egy kis hangulati elem már itt is vegyül, amikor hasonlatában széthullott bokrétát emleget: „Kiskunhalom határa körös-körül síkság, de messze délnyugatra, már Bacsó határában; szőlőültetvényekkel borított kékes dombsor húzódik, párhuzamosan a Dunával. A Duna mentén vonuló védőtöltésről ezer és ezer akácfájával olyan ez a Kiskunhalom, mint egy óriás széthullott zöldbokréta. Csak itt-ott látszik szélső házainak fehér fala, a bokréta testéből pedig három fehér torony emelkedik ki. A középső zömöknek a csúcsa csillagban végződik, a két szélső karcsú közül az egyikére kereszt, a másikára pedig forgó érckakas van erősítve.” Ez a tájrajz tehát már azáltal is, hogy a könyv második bekezdésében találjuk, a Duna menti község távoli képét adja, tájékoztat elhelyezkedéséről, és finoman arról is, hogy milyen lehet a Kiskunhalom lakosságának vallási megoszlása.
Lapozz a további részletekért