Móricz Zsigmond – Úri muri (1927)

A családi élet melege helyett tehát egy kusza szerelmi háromszögben él Szakhmáry Zoltán, és regényünk cselekménye mindössze annyi: az ellentmondások a felszínre kerülnek, mindkét nőt elveszti, ezért céltalanná válik életküzdelme. Amikor Rozikát is már csak „cafra” bestiának látja, akkor már az egész világból kiábrándul: „Hát ez az egész világ csalás?”

A többi szereplő lényegében nem különbözik egymástól. Lekenczey Muki világlátott, széles látókörű, objektív bírálónak látszik, de a rántotta-epizód már azt is sejteti, hogy egyívású Csulival, és jóllehet lényegre mutató megállapításokat tesz, de idővel elmerül a mulatozó társaságban. Sőt, róla is kiderül, a családja óriási vagyont („ötezer holdat, kilenc budapesti házat”) mulatott el. Csörgheő Csuli (teljes nevén: „csörgövizi és berettyói Csörgheő”) erőteljes vonalakkal jellemzett típus. Elődje Pató Pál úr (ő is mondja: „ráérünk”), avagy az ún. parlagi nemes, pl. Csollán Berti Jókaitól (az és mégis mozog a föld szereplője). „Kövéren, kereken, piros arccal” jár-kel, semmi sem szent előtte, minden érték veszendőbe megy mellette. Az elpusztult malacok tetemét nem hajlandó szappannak kifőzetni („nem babrálok vele”). életrevaló, a csugariakat is ő küldi el fortéllyal – Zoltán erre nem képes -, de csak elodázza a problémát, megoldására nem gondol. Elve: „túl tudjál járni mások eszén”.

Móricz „benne él a hősben” (Czine Mihály), együtt vívódik alakjaival, velük együtt keresi a megoldást gondjaikra. Ily módon egyfajta homogén stílus és világlátás fejeződik ki művében, a sorsok hasonlósága, az általános enerváltság, a többre vágyó keveseket tekintve pedig a tehetetlenség és kilátástalanság. Külső és belső nézőpont váltakozik, jellegzetes előadásmódja a szabad függő beszéd. E regény stílusában immár alig érződik a naturalizmus, főként az adomázgatás és a tájnyelvi forma révén erőteljes realizmus érvényesül. Hatalmas belső drámákat jelez egy-egy szóval. („Az asszony megérezte, hogy megundorodott tőle az ura és elhalt.”) Az élő tájnyelvet emeli be az irodalomba.

Az ábrázolásmódot didaktikus célzat hatja át; e műnek elsősorban az a feladata, hogy az író mondanivalóját és ítéletét tükrözze a magyar valóságról. Ebből következik a jellegzetes kettősség: egyes részekben még felvillan a távlat, a kibontakozás lehetősége, a szerző még nem mondott le teljesen a hőseiről. Hangjában ezért csendül meg néha a leleplező komikum és az idillikus szépség, a tündéri harmónia, pl. a hatodik részlet elején: „Zöld színek hamvában lebeg a világ.” De aztán ez kerül az író tollára: „Csak ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar, nyugtalanság.”