Látomásos jelleg Vörösmarty Mihály verseiben kidolgozás

A következő versszakban a vízió az olvasóra való hatása továbberősödik, ugyanis maga Vörösmarty is így kezdi: „Mintha újra hallanók a pusztán / A lázadt ember vad keserveit” Majd a Bibliából vett látomással folytatja.(Káin és Ábel – testvérgyilkosság) Folytatásul a Prometheus legendáját idézi fel újabb víziókkal. A hatodik (utolsó előtti) versszaknál jut el a tetőpontig: kitágítja a képet kozmikus méretűvé:„ez a nyomoru föld / Hadd forogjon keserű levében” Az érzelmi tetőpont Vörösmarty újra reménykedése: némi megtisztítás után egy új, jobb világra vágyik. „Tisztuljon meg a vihar hevében, / És hadd jöjjön el Noé bárkája, / Mely egy új világot zár magába.”  A befejező versszak lecsendesedik, és bizakodva tekint a jövőre: „Lesz még egyszer ünnep a világon”

„A vén cigány, Vörösmarty egyik utolsó verse, alkotásának megdöbbentő hangszerelésű fortisszimója. Képek zuhataga ragadja el az olvasót, világok végzetein zuhanunk keresztül, pokol és mennyország dübörögnek és zenélnek valahonnan távolról és minden elveszett. De az utolsó strófában megint felcsendül az „és mégis” magyar vigasztalása, a megokolatlan és mégis megdönthetetlen hit az élet feltámadásában, Zrinyi hite és Madách hite, és Vörösmarty költészetei mely mindig a halál és semmi határán járt, nem csendül ki reményeveszett hangokon.”

Szerb Antal: Magyar irodalom története

Szózat – 1836

Ebben a versben Vörösmarty a haza iránti rendületlen hűségre kötelezi a magyar népet. (első és utolsó előtti versszak) Ezt követően a hazát mutatja be. A történelmi visszatekintés a dicső múltra elég képszerű. A magyar történelem eseményeinek felidézése mind vízióba megy át: a látomásszerűséget az eredményezi, hogy a költő nem egyszerűen csak annyit mond, hogy a magyar hadsereg legyőzte a törököket, tehát nem (metonímia szerűen) az egészet tekinti, hanem annak az eseménynek csak egy kis részletét. Ezzel a konkretizálással szubjektívvé, személyesé teszi, és az olvasó számára egy aprólékos kép jobban elképzelhetőbb, emlékezetesebb, mint egy nagyvonalú kijelentés: „Itt törtek össze rabigát / Hunyadnak karjai” „Szabadság! itten hordozák / véres zászlóidat.”

A vers második felében pedig a nemzethalál víziója jelenik meg. Ezt is eszméletlen képszerűséggel, adja elő. „Hol a temetkezés fölött  / Egy ország vérben áll. // S a sírt hol nemzet sűlyed el, népek veszik körűl, S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Egy ország vagy nemzet pusztulását nem mint egy temetkezést képzelnénk el, ám a költő mégis erre ösztönöz minket ezzel a látomásszerű leírásával. Szinte látjuk, hogy a nemzet elsüllyed (a szó szoros értelmében) a sírban.

Az első és utolsó előtti versszakban a költő a megszemélyesítés eszközével mutatja meg, hogy mi a haza. A haza miben létét (itt születünk, itt élünk, stb.) olyan hasonlatokkal (cselekvésekkel) Írja le, amit szintén víziókként látunk: „Bölcsőd az, s majdan sírod is, / Mely ápol, s eltakar” A hazát, mint egy anyukát látjuk, aki betakarja a bölcsőbe gyermekét (a nemzetet).

Emlékkönyvbe – 1849

1849-ben, a Szabadságharc bukása után Vörösmarty súlyos lelki állapotba került. Így ebben a végletes versben önfegyelmét is elveszti, és ezért „meggondolatlan” kijelentéseket tesz: „vesszen ki a világ” A vers egy nagy ellentmondásra épül: voltaképpen a költőnek kéne biztatást és tanácsokat adni egy fiatal hölgynek, aki megkérte, hogy írjon az emlékkönyvébe; de mégis a költő könyörög, hogy adjon neki hitet, sejtelmet, reményt. „Inkább adj nekem / Hitet, sejtelmet, egy reménysugarat” Az utolsó versszakban már koldul a hitért. A vers legcsodálatosabb látomása már azt a hatást kelti, hogy a költő kilép a kozmoszba: „Elkárhozott lélekkel hasztalan / Kiáltozom be a nagy végtelenbe” Itt Vörösmarty magát bukott angyalként nevezi.

Előszó – 1850

Az Előszó a legemelkedettebb nyelvű magyar versek közé tartozik. Vörösmarty e művére is jellemezőek a látomásszerű, romantikusan túlzó képek.

A Szabadságharc bukását, és Világos katasztrófáját kozmikus tragédia látomásává emeli. Leginkább a háborút írja le eltúlozva, víziószerűen:

„A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel labdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai.”