Kosztolányi Dezső élete, munkássága

De éppen ez a részletezés, az egymásra halmozódó, párhuzamosan szerkesztett mondatok felsorolása, a már-már gyermekies dicsekvésnek ható túlbizonygatás ébreszt kételyeket, sejteti a hiányérzetet (ahogyan ezt már Berzsenyinél megismerhettük, a hasonló felépítésű Osztályrészem című versénél). Ennek átmeneti leplezésére szolgálnak – és mintegy a költő művészi vigasztalására is – a keresztrímek, a merész asszonáncok, amik négy szótagból állnak. Meglehetősen gyakoriak a virtuóz mozaikrímek (azaz több szótagon átmenő összecsengés: borom is van – szomorítsam; rogyó fák – mogyoró, mák; jó takaróm is – jó szívű jót-akaróm is). A nincs tagadószó csupán egyetlenegyszer jelenik meg a versben: „Mert nincs meg a kincs amire vágytam”. Ez az egy hiányzik az életből, ennek a hiánya viszont sokkal fontosabb számára, mint a rengeteg dolog, amiket magáénak mondhat. A kincs talán egy tartalmasabb életet jelent. Úgy érzi, nem sikerült elérnie azt, amit szeretett volna. Itt már nem használ mozaikrímet, megváltoztatja a vers hangulatát az utolsó sorokban a de ellentétes kötőszóval. Feltör belőle a keserűség, az önmarcangoló bánat, az elégedetlenség. A lélekből izgatottan robban ki a panasz, az önvád. Az utolsó előtti sor egy felkiáltás feltételes módban, ez arra utal, hogy mással is foglalkoznia kell, nemcsak az írással. A dal ezért lemondó, „szomorú” vallomással zárul: „s már nem vagyok otthon az égben”.

Kosztolányi költészete a harmincas években elmélyült, klasszikussá érett. Legnagyobb költeményeit az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata, a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről, az emberi méltóság dicséretéről szólnak a halál közelségében született legszebb alkotásai. Az igazán nagy versek, melyek Ady és Babits művészetének magaslatára emelték, az 1935-ös Számadás című ciklusában jelentek meg, egy évvel a halála előtt, „a halál torkából”. E kötet központi témája már a halállal szemben való magatartás kialakítása, hiszen a halált mindenkinek magának kell egyedül feldolgoznia. Nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy életének visszavonhatatlanul vége szakad. Betegségének első jelei 1933-ban jelentkeztek. A rák miatt 1934-től sorozatos műtéteken kellett átesnie. 1935-ben újra szerelmes lett. Végül el akart válni, de betegsége közbeszólt. A kötet és egyben a magyar irodalom egyik legjelentősebb, nagy gondolati verse a Hajnali részegség, ami 1933 őszén jelent meg. Minden filozófia egyik végső kérdésére, a Vajda János-i „Mért születni, minek élni…” felvetésére keresi a választ.

A költő e műben a szürke, mindennapi lét sivárságából indul el, s eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig, egy sajátos létértelmezésig. A versre rapszodikus építkezés jellemző: a szaggatott formát a gondolatok, az érzelmek nyugtalan vibrálása alakította. Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete indítja meg az eszmélkedés, a töprengő gondolkodás folyamatát. Már maga a hangütés feltételes módja („Elmondanám… Ha nem unnád”) is jelzi ezt a közvetlenséget, a kötetlen beszélgetést, később pedig a meghallgatást kérlelő hangnem bizalmassága: „Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?”. A vers lírai hőse a megszólított ismerősnek beszéli el – tárgyias köznapi stílusban – éjszakai álmatlanságát, a szokásos napi robot, a negyven cigaretta, a fekete (azaz a kávé) s más egyéb gond természetes következményét. Ezután bizalmatlan, kiábrándító leírás következik. Az elbeszélő figyelme másokra terelődik, szobájából tért otthonokba lehet látni az ablakon keresztül. Ez a taszító, kiüresedett létről, az ablakból figyelt emberek szánandó sorsáról ad hírt. Eddig a szendergő családtagok száján”lágy, álombeli mézekről” volt szó, most az emberek „feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek”, mint a halottak, alvásuk „mindennapos agyvérszegénység”, szobájuk „doboz”, lakásuk „olyan, akár a ketrec”. A ház is „holtan és bután” alszik, s ha majd valamikor, száz év után összeomlik, senki sem sejti róla, „hogy otthonunk volt-e vagy állat óla”. A de kötőszót követően megváltozik a szemlélődés iránya, a lenti helyett a fentire, a földi helyett az égre siklik a tekintet. Megpillantotta a hajnali égbolt „tiszta, fényes nagyszerűségét” és megkezdődik az ámulat. A költemény e második, 68 soros részében a gyermek a lírai narrátor. Az ő korlátokat nem ismerő, csapongó képzelete népesíti be mítosszal, mesebeli lényekkel, angyalokkal, tündérekkel az őszi pirkadat gazdag csodáit.