Kosztolányi Dezső: Pacsirta (A klasszikus modern regény)

Felesége kétségbeesve igyekszik megcáfolni férje szavait, ám beszélgetésükből és az asszony gondolataiból az derül ki, hogy milyen mélyen szenvednek: „Mindent megtettünk, gondolta az asszony, mindent, ami embertől telt, elszenvedtünk”.

Az író lélektanilag hitelessé teszi a folyamatot, hiszen a szülők Pacsirta érkezésére visszaváltoznak: rendet raknak, az anya az ajtóból visszaviszi új táskáját, az apa pedig ismét „sovány lett, vézna és színtelen, mint mikor elutazott a leánya”. Vajkay tehát teljesen visszatalál korábbi önmagához, önkeresése nem jár maradandó eredménnyel. Pacsirta így ugyanoda és ugyanazok közé tér vissza, akiket egy hete elhagyott. A hangulatot a hirtelen beköszöntő ősz teszi teljessé.

 A regény utolsó három fejezete Vajkay Ákos bűnhődését ecseteli. Ákosnak bűntudata van, a párducok újbóli felbukkanása is bűnére emlékezteti. Hazatérése után apróra tépi a színházjegyeket, s az élet ugyanúgy megy tovább, ahogyan azelőtt.

A műből hiányoznak a fejlődő jellemek. A címszereplő Szegedy-Maszák Mihály szerint afféle ellenhősnő: minden ­–szépség, fiatalság, tevékenységi vágy– hiányzik belőle, amit az olvasó várhat egy női főszereplőtől. Az elbeszélő Pacsirtát a mű elején kívülről jellemzi: arca, mely kövér is meg sovány is, megszokhatatlan, Pacsirta jól tudja, hogy a lehajtott fej „illik neki legjobban”. Ákos nem mer mellette végigmenni az utcán, de sokat elárulnak tudatalatti viszonyulásáról visszatérő rémálmai, amelyben lányát „megcsonkítva, kopaszra nyírva, késszúrásokkal mezítelen mellén” látja (Freud szerint a hozzátartozó halála az álmodó kívánságát tükrözi) és a levél elvesztése is. Pacsirtának nem csak külseje visszataszító, hanem egész életmódja örömtelen, s ebben osztoznak vele szülei. Környezete szánakozva szemléli, állandó jelzője a műben a szegény, ami a regény végére a szülők jelzője lesz.

Az elbeszélő megértéssel, részvéttel szemléli hőseit, sajnálkozik sorsuk fölött, de ingerült is, mert érzi, hogy az egész környezetből hiányzik az életerő, mely kilendíthetné őket. Nemcak Pacsirta csúnyasága reménytelen, hanem a kisvárosi életmód is, hiányzik a tettekre ösztönző gondolkodásmód.

A mű elbeszélője mindentudó, de változó nézőpontból szemlélteti az eseményeket. Pacsirtát például (amikor jelen van) a mű végéig kívülről láttatja, s csak az utolsó, a lány sírását elmesélő fejezetben látjuk belső nézőpontból. Emellett az elbeszélő mindentudása olykor megkérdőjeleződik, elmondja például Vajkay álmát, de adós marad az álom értelmezésével.

A regény a linearitás elvét követi, hiszen a Pacsirta távollétében lezajló egy hét eseményeit az idő folyamatában látjuk, de a mű végén a ciklikusság érvényesül. A történetalakítást alapvetően az oksági viszonyokra építő metonímia szervezi, de számottevő szerepet játszanak a metaforikus elemek. Ezek közé sorolható a színhely neve, mely minősítést rejt magában: Sárszeg a lehúzó világ széle, az elmaradott magyar vidék jelképe. A jelképes mozzanatok között kell megemlítenünk a két szülő tetteit, külső (borbély, táska) és belső (társasági élet) átváltozásukat. Az eddigi élettel való szakítás metaforájaként értelmezhető a villanykörte becsavarása, de metaforikus jelentést nyer Vajkay álma és a levél elvesztése is. A szülők visszaváltozása is jól követhető a metaforák által (rendrakás, a táska elrejtése, a színházjegyek eltépése). Mindezeken kívül jelképes értelemmel bír a mű végén hirtelen beköszöntő ősz, a változatlanságot sugalló vonat (ugyanaz, mint amelyikkel Pacsirta elutazott) és a Pacsirta által kalitkában hozott madár, amely többértelmű szimbólum: egyaránt lehet Pacsirta és a szülők sorsukba való bezártságának jelképe.