Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés elemzése

Bűnhődési életszakasza önmegismerési és a világra eszmélési folyamat. Legnagyobb büntetése elszigetelődése, magánya, a „tátongó szakadék”, ami elválasztja az emberektől („soha semmiről nem beszélhet többé senkivel a világon”, III.3.); szakít családjával („Ha én nem mondom meg nekik, akkor én nem megyek vissza hozzájuk, ha pedig mindent bevallok nekik, akkor ők nem fogadnak be engem” – kézirat). Felismeri, hogy „mélységes hazugság rejlik benne és gondolkodásában”; úgy tette tönkre önmagát, hogy bűne újabb bűnöket szült (segíteni akart családján, s közben a katasztrófát ösztönösen megsejtő anyja félőrülten meghal).

Erkölcsi érzéke – erőszakos tettén kívüli esetekben – még működik (felháborodva utasítja el húga kerítőit, az utcán megmenti az ittas úrilányt), támogatja Marmeladovékat, mintha megválthatná magát („véres lettem csupa vér vagyok!”, II.7.). önbecsülését nem veszti el teljesen, erős benne az élni vágyás, képtelen az öngyilkosságra („Csak élni élni Akárhogyan is, de élni! Hitvány az ember és hitvány, aki emiatt hitványnak mondja”, II.6.). Az „újdivatú hitetlenség” nem éri el: keresi Istent, hisz a csodákban – az ismétlődő „betániai Lázár”-történet a test feltámadásának parabolája is -; hisz az „új Jeruzsálem” eljövetelében, az általános igazságszolgáltatásban (III.5.).

Intellektuálisan nem látja be bűnét („nem embert öltem, egy elvet öltem meg” – „magamat öltem meg, nem az anyókát” – „csak egy férget öltem meg” – „az ördög ölte meg” – „ha azért öltem volna, mert éhes vagyok, akkor most boldog volnék”); úgy véli, csak magát okolhatja ügyetlenségéért; a tett nevetségessége, hibái bosszantják.

Végül Szvidrigajlov zsarolásától is tartva, reménytelen helyzetét felismerve enged Szonya könyörgésének („vállalni kell a szenvedést, és ezzel megváltani magad”), megfogadja Porfirij tanácsát („ne vesse meg az életet szenvedni nem utolsó dolog. Szenvedjen”) – egyébként is motivált a szenvedésvállalásra, l. hajdani menyasszonya -, és megteszi vallomását. Az epilógusig nem bánja meg tettét, pedig a feloldáshoz bűnbánat kell; végül az értelménél is erősebb erők legyőzik logikáját; „a lélek mégis vétót kiált, s a regény határozott feleletet ad a problémára az evangéliumi szellemben: ‘Ne ítélj!’ és ‘ne ölj!'” (Babits). Megkezdődik lelki átalakulási folyamata, társkeresése; felismeri a kivezető utat (tartozni kell valakihez; nem csak önmagunkért vagy csak másokért, hanem együtt kell élni) – így marad nyitva a kibontakozás lehetősége. Mert Dosztojevszkij szerint „nincs boldogság a kényelemben, a szenvedés a boldogság ára. Ez a mi földgolyónk törvénye: az élet folyamatának közvetlen érzékelése olyan hatalmas öröm, amely megéri, hogy évekig tartó szenvedéssel fizessünk meg érte. Az ember nem születik, hanem rászolgál a boldogságra, s mindig szenvedéssel.”

A formateremtő, a meghasonlott embert felfedező Dosztojevszkij radikális fordulatot hoz a regény történetébe. A XX. század szinte valamennyi alkotója – Kafka, Mauriac, Malraux, Hesse, Huxley, Miller, Faulkner stb. – és irányzata valamilyen vonatkozásban elődjének tartja, „beépül a nyugati kultúrába”. Szellemi előfutáruknak mondják az egzisztencialisták (főként Camus), Gide az „action gratuite”-elmélet felállításában indul ki belőle; rokonának vallja Nietzsche: „nem ismerek értékesebb pszichológiai adatokat azoknál, amiket tőle kaptam”.