Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés elemzése

A hajdani szebb napjait idézgetve a közönségességig züllött, hisztérikus K. Ivanovna neveltlányát a bárca kiváltására kényszeríti, de még a másik anya, Raszkolnyikové is feláldozná lányát a fiáért – és Dunya kész is férjhez menni Luzsinhoz, saját erkölcsi meggyőződése ellenére. A festőinas, Mikolka – aki „nem raszkolnyik, csak amolyan szektás”, VI. 2. – meg fegyházbüntetést vállalna ártatlanul magára más helyett.

A „tiszta prostituált”, Szonya is önmagát áldozza fel – keresztény hitével szemben, ill. éppen ezért -, minden ésszerűséget meghaladva (l. apja, nevelőanyja) másokért; ő is „törvényszegő”. A sorscsapásokat alázattal viseli, minden szenvedővel, megbánó bűnössel azonosulásra kész, és hisz az újjászületés lehetőségében. A szeretettanítás megvalósítójaként felkelti a lelkiismeretet. Egyedül vele folytat – szerepjátszás helyett – őszinte dialógust a főhős; a „töméntelen emberi szenvedés” megjelenítőjeként Raszkolnyikovot szimbolikus gesztusokra készteti (leborulás, földcsókolás) és önfeladásra kényszeríti. („Micsoda irtózatos gyötrelem ennek a lánynak már régen gyalázatban, becstelenségben élni”; „Hát nem ugyanazt tetted te is: Te is áthágtad át merted hágni magadra emeltél kezet, életet oltottál ki a magad életét”; „átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!”, IV.4.)

Raszkolnyikov „már az egérlyukból kitörni akaró, erős, értelmével lázadó egyéniség” (Török E.), a választás szabadságában élő autentikus ember; cselekvő polgári értelmiségiként – tanulmányait megszakító 23 éves joghallgató – új típusú orosz hős; adott életszakasza fordított karriertörténet. ő a középponti tudat monologikusan is, dialogikusan is; ő a művet mozgató eszme képviselője. Elgyötört állapotának következtében rendszeresen álmodik; a cselekmény két kiemelt pontján életfordulatait egy-egy „borzalmas” látomás előzi meg: a szerencsétlen ló agyonveréséről szóló rémálma az egység megbomlását, test-szellem-lélek küzdelmét vetíti előre közvetlenül a gyilkosság előtt; az epilógusban leírt álom pedig az önzés egész világot fertőző ragályos kórjának víziója. (Egyik rémálmában újra elköveti a gyilkosságot, és az öregasszony gúnyosan kineveti.) ébrenléte gyakran a valóságtól el sem határolódó álmok folytatása. („Beteges lelkiállapotban álmaink sokszor hihetetlenül plasztikusak, élesek és rendkívül hasonlatosak a valósághoz”, I.5.; – Dosztojevszkijnél az álom a művészi sűrítés eszköze is, sokszor szaknyelvi fogalmazásban.)

Raszkolnyikov intellektuális és erkölcsi dilemmákon töprengő, önmarcangoló, ellentmondásos, következetlen racionalista egoista. („Olyan, mintha két egészen ellentétes karakter váltogatná egymást benne”, Razumihin, III.2.) Felsőbbrendűség-tudatú alakjában „kifejezésre jut a végtelen önhittség és a gőg, és ennek a társadalomnak a megvetése. Célja: hatalmába keríteni a társadalmat. Jellemvonása a despotizmus. Uralkodni akar, és nincs rá lehetősége. Minél hamarabb hatalomra tenni szert, meggazdagodni” (az író kézirata) – türelmetlen, képtelen a fáradságos napi munkára (óraadás, fordítás). Ambivalens viselkedésű, belső egyensúlyát vesztett személyiség. („Ha elérsz egy határig, és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél”, III.3.)

Abszurd koncepciója, hipotézise alapján kétféle mércével méri az embereket, elmélete „kétélű fegyver”. (Rögtön fölmerül, „hogy lehet megkülönböztetni azokat a bizonyos nem közönségeseket a közönségesektől” (Porfirij), mert mi van, ha más önjelölt világmegváltó, nemes célja érdekében, őt nézi tetűnek?) Így pusztán eszmei indíttatásból akarja önmagát próbára tenni: fel kell mérnie, mire képes („csak merni akartam”); át tudja-e lépni az erkölcsi normákat.

Nincs abszolút indítéka, de egyhavi vívódás után – „Hogy is férkőzhetett a fejembe ilyen ocsmányság?! Mennyi mocskot rejt mégis a szívem!” ,”Micsoda aljasság ez” stb. – elméleti föltevéséhez (a fojtogató környezeten és körülményeken kívül is) gyors motiváció-sorozatban kapja az indítékokat. Saját nyomora és Marmeladovék sorsa felkelti szociális igazságérzetét; anyja levele, Dunya választási kényszere hatására társadalmi indítékokat talál, felháborodik; a szándék kivitelezését számonkérő, véletlenül kihallgatott kocsmai beszélgetés – „A véletleneknek ezt a találkozását később is mindig nagyon különösnek érezte”, I.6. – fokozza dilemmáját, tudatosul elkövetési szándéka – „csak” 730 lépés, 13 lépcsőfok, és minden megoldódik. Tanulmányozza a terepet (l. családi ezüstóra), előkészül (hurok, balta, álzálogtárgy), de már az elkövetés előtt összeomlik lelkileg, rémálom, forróláz gyötri. (Akkor tör ki rajta a tett-kényszer, amikor – ismét véletlenül – meghallja, hogy Lizaveta nem lesz otthon; hirtelen szinte belehajszolja magát a gyilkosságba, ami így „egy csapásra eldőlt”.) Erőszakelkövetése gépies, és hibák csúsznak az elméletbe: helyzetkényszerben meg kell ölnie a szemtanút is. (Lizaveta a gyilkosának azonnal megbocsátó, védekezésre is képtelen ártatlan áldozat – rá később nem is gondol, mert teljes gyűlölete a minden tragédia okának szimbólumává vált uzsorásnőre irányult.) Nem teheti ki sokáig magát a bűnélménynek, számára elviselhetetlen a szerepjátszás; folyton ingert érez a feladásra, vágyat a közlésre; állandósul önkívületi, ájulásos, labilis állapota („talán igazán őrült vagyok”, IV.2.) – nem bírja a „bizonytalanságot”. („Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett. Ez még ráadás a kényszermunka tetejébe.”, III.5.) Csak az üggyel kapcsolatos hírek foglalkoztatják, nem tud kikapcsolni, és tudatosan provokálja is a gyanút. (Kihívóan lép fel Zamjotovval, kockázatosak összetűzései a vizsgálóbíróval, visszamegy a tett színhelyére, felhívja magára a figyelmet – siettető és késleltető mozzanatok fokozzák a feszültséget, mélyítik belső drámáját -; harmadik találkozásukon Porfirij megállapítja: „ön már nem hisz az elméletében”.)