Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés elemzése

Dosztojevszkij ironizál a korabeli pozitivizmus, (vulgár)materializmus statisztizáló, az egyént rubrikákba soroló „tárgyilagos” beállítottságán – a ,matematika’, ,logika’ gúnyos értelmű; az uzsorásnő oroszul ,procentscsina’; ironikus a Kristálypalotának (az 1861-es angliai világkiállítás szenzációjának) kocsmanévkénti felhasználása -; „ma már a tudomány egyenesen tiltja a részvétet. Angliában eszerint is járnak el, ott virul a politikai gazdaságtan” (I.2.), „évente ennyi meg ennyi százalék csak menjen a pokolba, vagy akárhová, így van jól. Ezzel könnyítenek a többin. Százalék – igazán remekül kitalálták ezeket a szócskákat: milyen megnyugtatóak, milyen tudományosak” (I.4.).

Az epilógusban Raszkolnyikov már kilenc hónapja raboskodik a fegyházban –

„a gyilkosság napja óta csaknem másfél év telt el”, mert „önkéntes vallomása után öt hónappal kimondták felette az ítéletet” -, a cselekményidő viszont mindössze kb. két hét: a harmadik napon gyilkol, tettét az elkövetéstől számítva kb. a tizenegyediken vallja be; semmittevése, nappali alvása, lázálmai, ill. a „különös napok sűrű ködje” miatt nem követhető pontosan az objektív idő; egy-egy soktalálkozós nap aprólékosan részletezett (pl. III. 2.-tól IV. 4.-ig).

A pergő tempó, a dinamikus cselekménymenet is fokozza a végig szinte hipnotikus feszültséget (bár, Hajnády Zoltán észrevétele szerint, a fordítók lassították a ritmust: a hirtelen(ében), váratlan(ul) feleannyiszor szerepel, mint az eredetiben 560-szor előforduló, és mindig fontos fordulatot bevezető ,vdrug’).

A mű egész felépítése drámai: a cselekmény kezdetére már kialakult eszme próbájaként elkövetett tett fordulatot hoz az alapszituációba, aztán konfrontálódik; a tényleges cselekmény pedig csak addig tart, míg a konkrét helyzet lehetőségei tisztázódnak.

Ugyanígy „drámai” a művet meghatározó dialogikus és belső monologikus közlésforma. A cselekményidő előtti provokatív tanulmány ,A bűnről’, a személyiség szabadságáról, a történelmi szerepek összefüggéséről – amit Porfirij véletlenül olvasott – monologikus leírásban nem, csak a róla szóló vitában szerepel (amikorra már szerzője véleménye is módosul); a közvetlen családi előzményeket édesanyja levele ismerteti, de Rogya azzal is „négyszemközt” akar maradni, hogy hosszú belső monológban reagáljon rá. (A többi levél tartalma – Luzsin és Szvidrigajlov Dunyának szóló írása – csak reagáló mozzanatokból válik ismertté.)

Így Raszkolnyikov korábbi, pusztán intellektuális (eszmekialakító) korszaka, majd etikai (új lehetőséget teremtő) életszakasza is kívülmarad a cselekményen – az epilógus a (konvencionális) szerzői monológforma miatt is elkülönül -, mert az egész mű a közbülső, cselekvő és vívódó stádiumra irányul; nincs epikus életrajz és előtörténet-ismertetés, viszont állandóak a replikák, az egész cselekményt „elvitázzák” úgy, hogy „minden szereplő saját nyelvén és saját fogalmaival beszél” (Dosztojevszkij).

Az első fejezet a gyilkosság közvetlen előkészítésének és elkövetésének, a további öt és az epilógus a következményeknek a bemutatása – a szerkezeti arányok is azt tükrözik, hogy az analízis a vélemények szembesítésére és a bűnhődésre irányul; a cím a tárgyat határozza meg: a ,bűn’ (,presztuplenyije’) az eredetiben a törvény áthágásával áll kapcsolatban (a ,törvény’ szó, származékaival, „több, mint negyvenszer fordul elő”, Hajnády Z.)

A fejezetek az író világára jellemző feszült jelenetekkel, titokzatos, tragikus mozzanatokkal zárulnak: a kettős gyilkosság (I.7.) után ilyen Marmeladov elgázolása (II.7.), a „föld alóli” ember és Szvidrigajlov feltűnése (III.6.), K. Ivanovna őrjöngése és tüdővérzése (V.5.); végül Szvidrigajlov öngyilkossága (VI.6.), amit Raszkolnyikov vallomástétele követ. (Az egyetlen, cselekménymozzanatilag eltérő zárójelenet (IV.6.), az ismeretlen vádló bocsánatkérése is félelmetessé válik az így ismét egérutat nyerő Raszkolnyikov öngúnyos mosolyától.)

Az epilógusban már „semmi sem történik, amit a cselekmény további építésének nevezhetnénk. Raszkolnyikov távol tartja magát a bűnözőktől – beteg lesz – közeledik a kátorgabeliekhez; először durva Szonyához – majd az ápolja őt – végül elkéri a Bibliát; semmit meg nem bán – álmot lát – ettől kezdve elindul egy új fejlődési szakasz, itt azonban az elbeszélő szerint egy új regény kezdődhetne” (Király Gyula).