Dadaizmus 1916-1922 – „a nagy észvesztés”

Az általa 1919-20-ban készített munkák, melyek a szobrászatot, építészetet és festészetet magába foglaló konstrukciók voltak a dadaizmus legfontosabb művei közé tartoznak, s ő lesz az, aki a mozgalom megszűnése után továbbra is dadaista szellemben alkotott.

New York-ból először Picabia (1919), majd Duchamp és Man Ray (1921) is Párizsba utazott, hogy ott folytassák a dadaista forradalmat. Hamarosan felfordulást és botrányokat keltenek. Mellettük a francia irodalmárok: haláláig Apollinaire, André Breton, Jacques Vaché, majd Louis Aragon nevetségessé tettek, lefokoztak és megszentségtelenítettek mindent, ami nagy fontosságúnak tűnt. Korábbi, Bretonhoz írt levelei alapján felkészülve várták Tristan Tzara érkezésér és programját: a terrort az irodalomban és a művészetben. 1920-ban már Tzara is Párizsban lakott, s Picabiánál szállt meg. A Littérature lapjai adtak helyet támadásinak, kiáltványaiknak, mely folyóirat ettől függetlenül megőrizte függetlenségét, szürrealista hangnemét. Breton teljes joggal mondhatta: „…tulajdonképpen a dadaista és a szürrealista szövegek állandóan váltakoztak egymással… A dadizmust és a szürrealizmust – melyek akkor még csak lehetőségként léteztek – csak együttesen lehet elképzelni, mint két hullámot, amelyek folytonosan átcsapnak egymáson.”

A megszülető szürrealista csoport tagjaival együtt rendezték meg a legnagyobb feltűnést keltő dadaista manifesztációt: Max Ernst kollázsainak bemutatását. A „colle-ragasztó” szóból kreált kollázs-collage „két különböző valóságnak nem egymáshoz illő síkban való véletlen találkozásán” alapul. Ez a definíció Lautremont (1844-1870) szürrealizmust megelőlegező híressé vált verssorára asszociál: „Gyönyörű, mint egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”.

1922-ben a weimari konstruktivista kongresszuson Tzara kihirdette és megmagyarázta a dadaizmus végét. Igaz volt tehát az a dadaista logika, hogy a Dada megöli a Dadát. A dadaizmus kimúlása önmagán belül keresendő, de nem a már 1916-ban elkezdődő, majd itt-ott mindig fellépő személyes ellentétekben. Berlinben 1920-ban ért viharos véget, Párizsban is kikerülhetetlenné vált a vég 1923-ban. Pár évvel később Tzara önként vállalt végről beszélt, s André Breton is a Littérature-ban megjelent írásában arra szólított fel, hogy „Hagyjátok ott a dadát. Hagyjátok ott jegyeseteket, hagyjátok ott szeretőtöket. Hagyjátok ott reményeiteket és fájdalmaitokat…”. S valóban hamarosan a DADA képviselői közül többen a szürrealizmus világát gazdagították.