Hirdetés

Camus: A pestis (1947)

21 perc olvasás

A városban maradt lakosok (és az ott rekedt utazók) kénytelenek szembenézni a csapással; az író a határhelyzetre való reagálásokat vizsgálja: hogyan viselkedik hívő és hitetlen, látogató és helybéli, orvos és hivatalnok, szerelmes és magányos. „A pestis sújtotta város valamennyi lakója egy-egy Meursault volt kezdetben” (R. de Luppé), de többségük mozgósítható és segítőkész lett.

Hirdetés

A „krónikás” nem akar főszereplőket kiemelni – és véleménye nem azonosítható kizárólagosan egyetlen szereplőével sem -, csak egy-egy olyan lehetséges magatartás (absztrahált, jelképesnek is szánt) képviselőjét mutatja be, aki – bármilyen egyéni indítékból – felveszi a harcot, a küzdelmet választja.

A cselekvő és szenvedő szemtanú, hivatásának megszállottja, Rieux doktor felismer, szembeszegül, mozgósít, nem adja meg magát. Elutasít mindenféle igazságtalanságot, nem ítélkezik, hanem segít, még a menekülni próbálókat is megérti (l. Rambert). Két dolgot gyűlöl: a betegséget és a halált; tudja, hogy küzdelme „véget nem érő vereség”. („Szívtelen – mondta neki valaki egy alkalommal. Dehogyis, egy szíve neki is van. De az arra szolgál, hogy napi húsz órán át kibírja, hogy embereket lát meghalni, akik életre teremtettek. Arra szolgál, hogy mindennap újrakezdje.”) A mű egyik fő szólama, „témája: az orvostudomány és a vallás harca; a viszonylagosság és az abszolútum képviselőinek konfliktusa. A viszonylagos győzedelmeskedik, pontosabban: ez nem veszít” (Camus).

Paneloux, a „nagy becsben álló”, „művelt és harcos jezsuita” nem tarthatja abszurdnak a létet, hisz a gondviselésben, de elismeri értelemfölöttiségét. Első beszéde szónoki műremek („több benne a metafora, mint az egész műben együttvéve”): a bűntudat felébresztésével először a vallás javára akarja felhasználja a járványt. Részt vesz az egészségügyi alakulat munkájában, és hite, egész erkölcsrendje megrendül a kisfiú halála láttán; második prédikációjában a megjelenő félelmetes isten már megérthetetlen az ember számára, a – végül belenyugvást, „felebaráti szeretetet” hirdető – atya eljut „az eretnekség határára”. Bizonytalan tünetekkel járó (szótlan) halálakor – nem tudni, pestises volt-e, vagy a hitével együtt omlott össze ő maga is – „kétes esetnek” minősítik: ez nyilvánvalóan megváltozott világfelfogására is vonatkoztatható már.

A szentté válni (ateistán) akaró, sztoikus Tarrou ugyanúgy kötelességteljesítés közben hal meg, az utolsók között, mint az atya, mert a már óvatlan ápolók is „sebezhetővé váltak a pestis számára”, és mert Camus szerint minden „eszme” – legyen az bár vallás(osság) vagy forradalmiság -, minden absztrakció: bűn. Tarrou, aki halálos ítéletet hozó apja miatt hagyja el a szülői házat, lázadó forradalmárrá lesz egészen addig, amíg egy kivégzést nem lát – épp Magyarországon -; és rádöbben, hogy ő csak a gyilkolás egy másik formáját választotta: „pestises volt, amíg azt hitte, hogy a pestis ellen küzd”; „fertőzése a múltja”. (Camus értékrendje szerint a „halálos ítélet”: az abszurdum csúcsa.) A jóhiszeműen tévedő, kiábrándult „ártatlan gyilkos” Tarrou ezért „száműzetésbe vonul” – „a történelmet majd a többiek fogják csinálni” -, és „a lehető legkevesebbet akar ártani”; nem ítélkezik, mert az ítélet szükségképpen elítélés is. „Valaha a pestis végleges megsemmisítésére vágyott”- de felfedezi, hogy „kizárólag az a miénk, ami nem tartós”, minden győzelem ideiglenes. Mivel „a reményt sohasem ismerte”, nem is bízhat végső győzelemben, de az áldozatok mellé áll, a cselekvést választja: megszervezi az önkéntes alakulatokat. Ez a békességre vágyó humanista kerül legközelebb Rieux-höz; kiegészítik egymást; barátságukban – a tengerben megmártózva – egy pillanatnyi szabadságot is teremtenek maguknak.

Hirdetés

A másik idegen, az újságíró Rambert fejlődése is Tarrouéhoz hasonló: marad a városban, vállalja a közös sorsot. Először szökni próbál, szervezkedik, mindent megmozgat, hogy visszatérhessen feleségéhez Párizsba, aztán beáll az alakulatba – mélyen megdöbben, amikor Rieux feleségéről hall -, s amikor menekülhetne, már „köze van a városhoz” – és tovább segít. (Az ő döntését is múltja indokolja: a spanyol polgárháborúban küzdött a „legyőzöttek oldalán”.)

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!