Camus: A pestis (1947)

A gondosan felépített öt fejezet a járvány periódusait, fokozatait követi. Az alaptónust a kafkai indítás határozza meg: a hétköznapi környezet mindennapos szürkeségében szokatlan, megmagyarázhatatlan jelek tűnnek fel. A patkányok megjelenésének „fura esete” elszaporodásuk után „kicsit aggasztóvá” teszi a helyzetet, a lakosok kezdenek „nyugtalankodni”, aztán „már százával ömlesztik a patkányhullákat”, s az emberek is titokzatos betegséget kapnak, hasonló tünetekkel (daganatok, tályog, láz, helyi gyulladások, nyirokcsomó-duzzadás, gennyesedés, szörnyű szag stb.). Az (először még elszórt) esetek halálos kimenetelűek – az első halott éppen Michel, Rieux házmestere április végén -, aztán ijesztő gyorsan „sokszorozódnak”. Az emberek reagálása a kitörő pánikra kezdetben a feledés-keresés (a vallásban vagy a testi örömökben), a hivatalos szerveké pedig a járvány tényeinek leplezése (tehetetlenül tanácskoznak-vitáznak az orvosok, félnek kimondani a felismert kórt, habozik a prefektus, félremagyaráz-eltitkol a városi és a megyei hivatal, a sajtó pedig, „mely folyton fecsegett, most már egy szót sem írt semmiről”).

Fertőtlenítést rendelnek el „kis fehér plakátokon”, kisegítő kórházak létesülnek, s – mivel menthetetlenül pusztulnak a beteg emberek tömegei, mert a „bolhák tízezreit terjesztették el a patkányok” – végül megérkezik a hivatalos sürgöny: „Pestisállapotot kihirdetni. Várost lezárni.” A lakosok, „akik a csapást valószínűtlen dolognak tartották, amelytől ők mentesek”, kénytelenek végigélni a bizonytalan ideig tartó rettegés, elszakadás, száműzetés „börtön-érzését”; „krónikussá válik a rosszkedv”, a megzavart életmódban összeomlik a „bátorság, az akarat, a türelem.” Sokakban kitör a menekülési vágy, és (többnyire hiábavaló) mesterkedéssel, szervezkedéssel próbálják elhagyni a vesztegzárat. A tavasz és a nyár folyamán számolatlanul ismétlődnek a halálesetek (kísérteties az „éjszaka, utas nélküli, különös villamosmenetek” látványa, mely a halottakat szállítja a „végállomásra”); a tomboló vész minden családot és városrészt elér. Az általános képtelenségben „közös, mély” a szenvedés – és a „jövőtlen, konok várakozásban” a pestis egyhangúsága (tovább nem fokozható) monoton kétségbeesést eredményez.

A crescendo a rövid, harmadik fejezet után a negyedikben ér a csúcsig – a tetőpontra viszont nem a rémségek halmozásával jut el az író, hanem egy megrázó egyéni eset kiemelésével és középpontba állításával: az Othon-fiú halálának leírásával -, aztán decrescendo következik: a vész „maga fúj takarodót önmagának”, és mozgásának ritmusát követve fordított sorrendben halad a mű visszafelé. (Egy ember meggyógyul, élő patkányok tűnnek elő – a kezdetet és a véget a patkányok sorsa jelzi -, aztán a macskák és kutyák is.) A pestis váratlanul vonul vissza, helyreáll a régi „rend”, az emberek megint biztonságban érzik magukat, de nem tanultak: úgy élnek, mintha nem jöhetne többé újabb csapás.

A járvány hullámzásának részletező követése lehetőséget ad a különféle emberi magatartásformák (és változásaik) vizsgálatára. A készületlenül ért emberek általános reakciója (még az orvosoké is) az, hogy a félelemtől néven sem nevezik, nem akarják fel- és elismerni a pestist, ill. járvány-voltát. Aztán a kétségbevonhatatlan jelek (szimptómák, bacilus-vizsgálat és ijesztő számadatok) hatására kihirdetett ostromállapotban a megszokás és a száműzetés válik kollektív élménnyé, és az egyébként elzárkózó, magányos emberek áttérnek a többes szám első személy használatára. A kiszolgáltatottságban az együttérzésnek sokféle változata mutatkozik meg, mert bár tudják, hogy illúzióik sem lehetnek, csak a véletlenben reménykedhetnek, felismerik a tisztességes harc, az összetartás, a közösségvállalás lehetőségét. A szolidaritás-érzés, hangsúlyozottan nem egy, már a vesztegzár előtt is létezett közösségen belül alakul ki – hiszen Tarrou is, Rambert is idegen -, és csak a veszély idején létezik; „a szkepszis teljesen nem tűnik el.

A Közönyben, amely Camus leginkább egzisztencialista ihletésű írása, a negáció uralkodik. A pestisben, ezzel szemben, az emberiséggel szolidaritást vállaló magatartás lehetőségét bizonyítja. Ott az ösztönélet volt az alapvető és az irracionalitás; itt nagyobb jelentősége van a gondolkodásnak és az értelemnek” (Köpeczi). („A pestis kétségkívül az egyéni lázadástól a közösségi harc felismeréséig vezető utat jelenti. Ha van fejlődés a Közönytől A pestisig, az a szolidaritás, a közösség irányában keresendő”, Camus.)