1874 A festészetnek ez az irányzata Franciaországban alakult ki a 19 sz. második felében.

Rendszerük olyan, amely az érzékelés által közvetített benyomásokat jeleníti meg tisztán és egyszerűen. A művész a tárgyakat saját személyes benyomásain keresztül mutatja be, a szabadban festő ecsetkezelése darabos, nyers és szaggatott, kizárólag a prizma tiszta színeivel dolgozik.

Az impresszionistáknak voltak régebbi és közvetlen előfutárai is :

– A velencei reneszánsz festők, akik az eleven valóság, a lüktető élet kifejezésére törekedtek ,élénk színeket alkalmaztak.

– Néhány spanyol festő – El Greco ,Velazquez vagy Goya művészete mélyen befolyásolta Manet és Renoir festészetét is.

– Az angol tájképfestők – Constable ,Turner – szintén fontos előfutárok voltak. Constable már Monet előhírnöke volt, amikor kijelenti, hogy festményeiben a fényt, a harmatot, a szellőt és az üdeséget jeleníti meg.

– A francia mesterekre is érzékenyen reagáltak. Cézanne Pussin módjára akarta megfesteni a természetet. Renoir viszont Watteau illékony művészete vagy Boucher és Fragonard stílusa iránt volt fogékony. A források közül legközvetlenebb Delacroix, aki azt állította ,hogy a festészetben minden reflex. Már különbséget tett a helyi szín és a fénnyel átalakított szín között. Vibráló vonalvezetést is alkalmazott.

– Azok a tájképfestők akik Barbizonban dolgoztak (különösen Daubigny és Diaz), szintén erősen hatottak az impresszionisták művészetére. Daubigny az első barbizoni festők közé tartozott: hajójával végigutazott az Oise folyón, s így megteremtette a plen-air festészetet.

– Corot és Courbet is nagy szerepet játszott. Corot számára a művészi szép az az igazság, amely megmártózik a természet megpillantásakor szerzett benyomásokban. Először a fény vonzotta, később egyre inkább azon dolgozott, hogy kifejezze egy adott helyszín sajátos légkörét: ehhez a szürke szín rendkívül változatos árnyalatait használja fel. De ezt nem a fekete és fehér színből akarja előállítani, hanem a színértékek igen kifinomult játékát hozza létre. Courbet elsősorban a fény festője volt. „Fesd amit látsz ,amit akarsz ,amit érzel.” Bár kizárólag műteremben festett, a fényintenzitás iránt rendkívüli érzéke volt. Festészete főleg Bazille és Manet festészetére hatott.

– Még egy motívum hatott az ifjú festőkre: a japánosság. 1854-től Japán felvette a kapcsolatot a világgal, így a francia művészek felfedezhették a fametszés japán mestereit: Utamarot ,Hokusait és Hirosigét.

Tördelési módszerüknek, dőlt irányú vagy ferde kompozícióiknak, sematizált formáiknak, a szintézis szellemének és kifinomult színeiknek nagy volt a vonzerejük.

Manet részt vett a Visszautasítottak Tárlatán, a Reggeli a szabadban c. képével. Az új forradalmi irányzat szószólójává vált (bár ő ezt csöppet sem akarta). Csak későn kezdett plen-air festészettel foglalkozni. Makacsul távolmaradt az impresszionisták mind a 8 tárlatától, így bizonyítva, hogy ő „független”.

Kétértelmű helyzete megegyezett Degas-éval. Noha ő a „modern élet klasszikus festője” volt és 7 kiállításon is szerepelt a 8-ból, mégsem volt hajlandó a szabadban festeni.

Az alkotás új technikájával, a fényképpel ezúttal a művészek is versenyre kívántak kelni, hogy ők is megragadják a múló pillanatot, a reflexek pillanatszerűségét.

Az impresszionizmust a festőművészet új kifejezési módjának kell tekinteni, amely a látásmód megújulása nyomán született, s a közvetlen és tiszta érzékelés védőbeszédjeként lépett fel.

Egy ösztönös és vizuális művészetről van szó. Ez a folyamatosan megújuló látás a fénynek és állandó változásainak a függvénye, a kép igazi tárgyává a fény válik. Minden egyéb téma helyét a táj foglalja el. A természet kedvéért a művészek a szabadban dolgoznak, a motívum előtt (sur le motif), a lehető leggyorsabban. Mindenekelőtt a reflexekre és a folyékony elemekre figyelnek. Azért alkotnak sorozatokat, hogy a szüntelenül megújuló formákat és színeket pillantsák meg.

Technikai újításuk az, hogy már nem úgy akarják bemutatni a formákat és színeket, ahogy hitük szerint léteznek, hanem úgy, ahogy a fény átalakító hatása nyomán látják őket. Így elhagyják a körvonalakat és darabos, szaggatott ,egymás mellé helyezett ecsetvonásokkal helyettesítik. A perspektíva nem geometriai szabályon alapul ,hanem az előtérből a horizont vonaláig a tónusok elhalványodásán keresztül valósul meg. Felhagynak a clair-obscurnek és éles kontrasztjainak a használatával. Palettájukról hiányoznak a fekete, szürke, földszínek, csak a prizma színeivel festenek. Szerintük a szem elsődleges, mert annak közvetítésével történik az alkotás és befogadás.

Diffúz (szétszórt) és illékony festészetet hoznak létre. Diagonális színcsíkokkal ,színhorgokkal dolgoznak. Fontossá válik számukra a faktúra.

Az impresszionizmus az első igazi izmus, mivel egyetlen esztétikai elvet vett alapnak. Egy elv abszolutizálása:

1. Közel férkőzni a jelenségvilághoz: a szabadban festeni

2. A jelenségvilág regisztratív megjelenítése, a látvány elfogadása, a jelenség és a lényeg egybeesése, ez a pozitivizmus.

3. Nem a megszokottat adják vissza, mellőzik az értelmet és  frissen, spontán rácsodálkoznak a világra. Ez a szem „fiziológiai ártatlansága”

4. Központi élményük a tárgy előtti élmény: szín és folt élmény, ami nem kapcsolódik kifejezetten a tárgyi dolgokhoz. (Leonardo falas kísérlete, ahol a képzeletet ingerli a folt.)

A képek a színek atmoszférájában kezdenek el élni, ez a levegő fogja össze a képeket. Itt egy színes fényfestészetről van szó. Elhanyagolják, elvadítják a formát, így vázlatszerűek lesznek a képek. Ettől kezdve növekszik a vázlat rangja a festészetben. A formák nyitott formájúak és emancipáltak  lesznek (maguknak sok mindent megengedők).

Hitvallásuk : kortársnak lenni. Fessd azt, ami van!

Az impresszionista művészek a Gleyre-műteremben tanultak, a Svájci Akadémián – Manet, Monet, Pissarro, Cézanne, Guillaumin – ők alapították meg az első csoportot. Majd Gleyre szabadiskolájában alakult meg a második: Bazille, Monet, Renoir és Sisley társulásával.

Első nyilvános fellépésük 1874-ben történt, Nadar fényképész műtermében. A kiállításon 30 művész vett részt. A nyolcadik kiállításukra 1886-ban került sor, a résztvevők száma 17 volt, köztük a neo-impresszionisták és a szimbolisták.

A maga korában lebecsült impresszionizmus 50 éven belül divatba jött. De már a csoporthoz tartozó néhány művész felismerte az új festészeti eljárás hiányosságait, hibáit: Renoir visszatért a rajzhoz s a formák stilizálására törekedett. Cézanne a nagy szintézis létrehozására törekszik, a spontaneitást szigorral, a pillanatszerűséget a tartalommal, a színeket a formákkal egyesíti. A látszatok mögött megpróbálja újjáalkotni a világ lényegét.

A neo-impresszionista művészek nem vetették el Monet és barátai kutatásait, folytatni akarták művüket, de nem fogadták el a tisztán ösztönösségre épülő művészi koncepciójukat és pusztán véletlenszerű felfedezéseiket. Racionális, igen szigorú szabályok szerint kidolgozott módszert fogalmaztak meg. Signac divizionizmusról beszél, s ezt esztétikának tekinti ,szemben a bizánci mozaikok által inspirált pointilizmussal, amely csupán technikai segédeszköz.

Végül meg kell említeni néhány művészt, akik részben az impresszionizmus, részben a neo-impresszionizmus hatása alatt álltak: Van Gogh és Toulouse- Lautrec.

A szimbolisták szakítottak az impresszionistákkal. Bár Gauguin és barátai gyakran vettek részt a kiállításaikon, festészeti és esztétikai elveiktől elhatárolták magukat. Az érzéki benyomásokról lemondtak az Eszme kedvéért, a vizuális valóságot és a naturalizmust felváltotta az intellektuális spekuláció és a szimbólum. A szaggatott és vibráló ecsetkezelés helyébe az egyöntetűen színezett és körvonalaktól határolt festésmodor lépett.

Az impresszionizmus, a nyitott, oldott forma minden bizonnyal legszerencsésebb megnyilvánulása, valószínűleg a „legfőbb szép” egyfajta pótlékát jelenthette a 19. század számára. Vitathatatlan az a tény is, hogy a nyitott forma az energikusabb és invenciózusabb, hogy ez kedvez a formai eszközök autonómiájának.