Az avantgárd irányzat

Így válik a nyelv is mintegy önálló erővé: a jelentés földúsul, a jel néha szinte önálló életre kél, a szómágia olykor öncéllá lesz. Önállósulnak a költői képek is, elszakadnak az érzékelhető valóság hordozásától. Az alkotó az idő és a tér fogalmát is szubjektívan kezeli, nem elkülönített koordinátákként, nem valós életkeretekként, hanem csupán a belső érzékelés lehetőségeiként. De e relativizálódással egy időben ideig-óráig fogódzót jelent a tudományos tény, a technikai civilizáció konkrét valósága. Viszont a hallatlan tudományos fejlődés még inkább fokozza a világ áttekinthetetlenségének tudatát. A pszichológia eredményei az ember belső végtelenségét dokumentálják. A kultúra kettészakadása véglegesnek látszik: a természettudmány felé forduló szellemiségben maga a művész is megkérdőjelezi a művészet létjogosultságát, a tömegkultúra a kultúráét.

Az avantgárd művész ezért újféle kapcsolatot keres a közönséggel. A közvetlenséget akarja – azzal, hogy lerombolja az eddigi elitkultúra hierarchiáját, hogy az ősi, a primitív felé vonzódik; és hogy ő maga is az adatok, számok, absztrakt jelek, tárgyak bűvöletébe kerül.

A programok így cselekvő programok, a teljes életátalakítás programjai, a misztikus idealizmustól az egzisztencializmuson át a marxizmusig terjedő eszmei háttérrel. Esztétikai elveikben is a mindent átfogás, a művészeti ágak közelítése, az inier-art jelleg az egyik közös vonás. A másik a tagadás, az előző század poétikai normái elleni lázadás, a konvenciók elvetése. Közös, hatékony eszköz ehhez az abszurd és a groteszk. A szándékokat elsősorban a kiáltványokban, manifesztumokban közzétett elvek hordozzák. Ám ezek többségét – szélsőségeikből következően – épp az alkotók tagadják meg műveikben. Hisz lehetetlen minden hagyományt elfelejteni, minden értéket elvetni, minden formával szakítani. „A művészet sosem vethet el minden formát úgy, hogy magával az elvetés tényével ismét forma ne támadjon”.