Az avantgárd irányzat
A francia eredetű avantgárd (avantgárdé = előőrs) gyűjtőfogalom. Az úgynevezett modern kor, a XX. Század első évtizedeinek újszerű művészeti irányzatait, tendenciáit, stílusait, áramlatait jelöli. A modernség első fázisaként a századforduló jelölhető meg, amely még Belle Epoque, azaz Szép Kor – a világháborúkat már megélt nemzedékek nosztalgiája tükrében. Ez az elnevezés kifejezője a polgárság elégedettségének, öntudatának, rendszemléletének, a polgári mentalitásnak. Azonban a művészet, a gondolkodás egyes eredményei már ez idő tájt is figyelmeztetnek a szemlélet tarthatatlanságára. „A polgári önelégültség ellen KIERKEGAARD meghirdette az egzisztenciális bizonytalanság tanát, azt, hogy az ember nem ura sorsának, hanem csupán a végzet játékszere. NIETZSCHE különböző változatokban jósolta a keresztény erkölcs, a polgári értékrend hanyatlását, és e jóslatot a dekadencia általános fogalmába öltöztette. WAGNER úgy teremtett költészetet a polgári mentalitás ellen, hogy az emberi viszonylatokat a legendák, mondák, mítoszok világába tolta át. JARRY testileg-lelkileg mocskos Übü királya nemcsak a zsarnok mindenkori torzképének készült, de visszatükrözte a kor uralkodó embertípusának, a tőkésnek a vonásait is, aki a haszon érdekében félredob erkölcsöt, becsületet, humanitást.
RÓBERT MUSIL szimbolikus erejű képbe foglalta a századforduló polgári világának lényegét első regényében, a Törless iskolaéveiben. A külső látszat rendet mutat, egy katonaiskola végletekig szabályozott fegyelmét. Az iskola padlásán van egy titkos szoba, ahol szabad kifutást kapnak a lefékezett alantas ösztönök, ahol minden szabad, ami a rendezett világban tilos.” (Vajda György Mihály).
S a negatívumok foglalata voltaképp az 1870-80-as években elkezdődött csoportosulások, mozgalmak időszaka is. Talán e közös szemléleti alap miatt nem különíthetők el mereven egymástól a naturalizmus, a szimbolizmus, a szecesszió, az impresszionizmus alkotói sem. Még egy szerző életműve is váltások színtere. CÉZANNE például módszerként alkalmazta az impresszionizmus eredményeit; fölfedezte és ábrázolta a tárgyak geometrikus alapformáit, de kubistának még nem nevezhető; erőteljessége, lényeglátása az expresszionista kifejezést előlegezi.
Vagy THOMAS MANN Buddenbrook háza: követi a hagyományos nagyrealista családregény modelljét, de SCHOPENHAUER és NIETZSCHE bölcselete is hatással van rá, WAGNER zenei világa is ott munkál benne, és a naturalizmus biológiai determinizmusát is alkalmazza. A kavargó, egymással kölcsönhatásban élő századvégi irányzatok már új értékek után kutatnak. Emellett a fin de siécle fontos sajátsága, hogy végbemegy a kiegyenlítődés Európa egészének művészeti életében. Egyrészt esztétikailag is közel egyenlő szintű művek születnek, másrészt ugyanazon áramlatok egy időben hatnak a különböző területeken
– fölszámolva a reneszánsz óta jellemző fáziskülönbségeket. Ez az egységesítő tendencia érvényesül a modern kor második szakaszában, az avantgárd idején is.
Az avantgárd mibenlétéről vitatkozik a szakirodalom. Egyesek magatartásforma, irányultság értelemben használják a fogalmat, melynek jellemzője az újat akarás, a hagyományok elvetése, az értékválság közvetlen közvetítése. Mások az alkotói együttesek felől közelítenek: „Avantgárd mozgalmak azok a meghatározott esztétikai, filozófiai, sok esetben politikai programmal bíró áramlatok, irányzatok, melyek rendszerint kollektív alkotó csoporttá, közösséggé szilárdultak. Századunk első éveitől indultak útjukra, első nagy fénykorukat a tízes években élték, újabb hullámuk a húszas években kezdődik, és arculatuk, hatásuk 1930-tól észrevehetően megváltozik, átalakul.” (Szabolcsi Miklós).
Az avantgárd mozgalmak alapvető oka, hogy a művészet nem képes többé ellátni a korábbi funkcióit: alkotó és befogadó viszonya megváltozik. A változó világban a művészlét kérdésessé válik, a háborús előjelek pedig minden értéket megkérdőjeleznek, ugyanakkor a köznapiság szintjén épp a konjunktúra látszata nyugtatja a kisembert. Ezért az alkotó radikálisan újat akar, elvetni a bomló régit, mind a társadalomban, mind a művészetben. Ez a türelmetlenség felborítja a hagyományos objektumszubjektum viszonyt is a művészetben. A tárgy, a világ megismerhetetlen a jelenség szintjén, így a lényeghez való eljutás a cél. Ehhez sokféle út vezet: elmélyülő szenvedély, fölerősödő intellektualizmus, törvénykereső logikai játék vagy épp a transzcendens erőkkel való kapcsolat. Mindegyik út a szubjektumot tolja előtérbe: „A művészet a teremtés allegorikus képe” (Paul Klee).
Lapozz a további részletekért