A francia eredetű avantgárd (avantgárdé = előőrs) gyűjtőfogalom. Az úgynevezett modern kor, a XX. Század első évtizedeinek újszerű művészeti irányzatait, tendenciáit, stílusait, áramlatait jelöli. A modernség első fázisaként a századforduló jelölhető meg, amely még Belle Epoque, azaz Szép Kor – a világháborúkat már megélt nemzedékek nosztalgiája tükrében. Ez az elnevezés kifejezője a polgárság elégedettségének, öntudatának, rendszemléletének, a polgári mentalitásnak. Azonban a művészet, a gondolkodás egyes eredményei már ez idő tájt is figyelmeztetnek a szemlélet tarthatatlanságára.

„A polgári önelégültség ellen KIERKEGAARD meghirdette az egzisztenciális bizonytalanság tanát, azt, hogy az ember nem ura sorsának, hanem csupán a végzet játékszere. NIETZSCHE különböző változatokban jósolta a keresztény erkölcs, a polgári értékrend hanyatlását, és e jóslatot a dekadencia általános fogalmába öltöztette. WAGNER úgy teremtett költészetet a polgári mentalitás ellen, hogy az emberi viszonylatokat a legendák, mondák, mítoszok világába tolta át. JARRY testileg-lelkileg mocskos Übü királya nemcsak a zsarnok mindenkori torzképének készült, de visszatükrözte a kor uralkodó embertípusának, a tőkésnek a vonásait is, aki a haszon érdekében félredob erkölcsöt, becsületet, humanitást.

RÓBERT MUSIL szimbolikus erejű képbe foglalta a századforduló polgári világának lényegét első regényében, a Törless iskolaéveiben. A külső látszat rendet mutat, egy katonaiskola végletekig szabályozott fegyelmét. Az iskola padlásán van egy titkos szoba, ahol szabad kifutást kapnak a lefékezett alantas ösztönök, ahol minden szabad, ami a rendezett világban tilos.” (Vajda György Mihály).

S a negatívumok foglalata voltaképp az 1870-80-as években elkezdődött csoportosulások, mozgalmak időszaka is. Talán e közös szemléleti alap miatt nem különíthetők el mereven egymástól a naturalizmus, a szimbolizmus, a szecesszió, az impresszionizmus alkotói sem. Még egy szerző életműve is váltások színtere. CÉZANNE például módszerként alkalmazta az impresszionizmus eredményeit; fölfedezte és ábrázolta a tárgyak geometrikus alapformáit, de kubistának még nem nevezhető; erőteljessége, lényeglátása az expresszionista kifejezést előlegezi.

Vagy THOMAS MANN Buddenbrook háza: követi a hagyományos nagyrealista családregény modelljét, de SCHOPENHAUER és NIETZSCHE bölcselete is hatással van rá, WAGNER zenei világa is ott munkál benne, és a naturalizmus biológiai determinizmusát is alkalmazza. A kavargó, egymással kölcsönhatásban élő századvégi irányzatok már új értékek után kutatnak. Emellett a fin de siécle fontos sajátsága, hogy végbemegy a kiegyenlítődés Európa egészének művészeti életében. Egyrészt esztétikailag is közel egyenlő szintű művek születnek, másrészt ugyanazon áramlatok egy időben hatnak a különböző területeken

– fölszámolva a reneszánsz óta jellemző fáziskülönbségeket. Ez az egységesítő tendencia érvényesül a modern kor második szakaszában, az avantgárd idején is.

Az avantgárd mibenlétéről vitatkozik a szakirodalom. Egyesek magatartásforma, irányultság értelemben használják a fogalmat, melynek jellemzője az újat akarás, a hagyományok elvetése, az értékválság közvetlen közvetítése. Mások az alkotói együttesek felől közelítenek: „Avantgárd mozgalmak azok a meghatározott esztétikai, filozófiai, sok esetben politikai programmal bíró áramlatok, irányzatok, melyek rendszerint kollektív alkotó csoporttá, közösséggé szilárdultak. Századunk első éveitől indultak útjukra, első nagy fénykorukat a tízes években élték, újabb hullámuk a húszas években kezdődik, és arculatuk, hatásuk 1930-tól észrevehetően megváltozik, átalakul.” (Szabolcsi Miklós).

Az avantgárd mozgalmak alapvető oka, hogy a művészet nem képes többé ellátni a korábbi funkcióit: alkotó és befogadó viszonya megváltozik. A változó világban a művészlét kérdésessé válik, a háborús előjelek pedig minden értéket megkérdőjeleznek, ugyanakkor a köznapiság szintjén épp a konjunktúra látszata nyugtatja a kisembert. Ezért az alkotó radikálisan újat akar, elvetni a bomló régit, mind a társadalomban, mind a művészetben. Ez a türelmetlenség felborítja a hagyományos objektumszubjektum viszonyt is a művészetben. A tárgy, a világ megismerhetetlen a jelenség szintjén, így a lényeghez való eljutás a cél. Ehhez sokféle út vezet: elmélyülő szenvedély, fölerősödő intellektualizmus, törvénykereső logikai játék vagy épp a transzcendens erőkkel való kapcsolat. Mindegyik út a szubjektumot tolja előtérbe: „A művészet a teremtés allegorikus képe” (Paul Klee).

Így válik a nyelv is mintegy önálló erővé: a jelentés földúsul, a jel néha szinte önálló életre kél, a szómágia olykor öncéllá lesz. Önállósulnak a költői képek is, elszakadnak az érzékelhető valóság hordozásától. Az alkotó az idő és a tér fogalmát is szubjektívan kezeli, nem elkülönített koordinátákként, nem valós életkeretekként, hanem csupán a belső érzékelés lehetőségeiként. De e relativizálódással egy időben ideig-óráig fogódzót jelent a tudományos tény, a technikai civilizáció konkrét valósága. Viszont a hallatlan tudományos fejlődés még inkább fokozza a világ áttekinthetetlenségének tudatát. A pszichológia eredményei az ember belső végtelenségét dokumentálják. A kultúra kettészakadása véglegesnek látszik: a természettudmány felé forduló szellemiségben maga a művész is megkérdőjelezi a művészet létjogosultságát, a tömegkultúra a kultúráét.

Az avantgárd művész ezért újféle kapcsolatot keres a közönséggel. A közvetlenséget akarja – azzal, hogy lerombolja az eddigi elitkultúra hierarchiáját, hogy az ősi, a primitív felé vonzódik; és hogy ő maga is az adatok, számok, absztrakt jelek, tárgyak bűvöletébe kerül.

A programok így cselekvő programok, a teljes életátalakítás programjai, a misztikus idealizmustól az egzisztencializmuson át a marxizmusig terjedő eszmei háttérrel. Esztétikai elveikben is a mindent átfogás, a művészeti ágak közelítése, az inier-art jelleg az egyik közös vonás. A másik a tagadás, az előző század poétikai normái elleni lázadás, a konvenciók elvetése. Közös, hatékony eszköz ehhez az abszurd és a groteszk. A szándékokat elsősorban a kiáltványokban, manifesztumokban közzétett elvek hordozzák. Ám ezek többségét – szélsőségeikből következően – épp az alkotók tagadják meg műveikben. Hisz lehetetlen minden hagyományt elfelejteni, minden értéket elvetni, minden formával szakítani. „A művészet sosem vethet el minden formát úgy, hogy magával az elvetés tényével ismét forma ne támadjon”.