Arany János öregkori balladák, Tengeri hántás

„Odagyűl az utcagyermek: Ágnes asszony, mit mos kelmed? „Csitt te, csitt te! csibém vére Keveré el a gyolcs leplet.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

A nézelődő gyermekeket is elzavarja, hogy leplezze titkát. Nemsokára mégis megjelenik a hajdú, s fogdába zárja. Az események már most pörögnek, szinte nem is érünk rá alaposabban szemlélődni; sodródunk mi is.

„Jön a hajdu: Ágnes asszony, A tömlöcbe gyere mostan ,,Jaj, galambom, hogy’ mehetnék, Míg e foltot ki nem mostam!” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

Sor kerül a tárgyalásra. Ágnes asszony azzal vádolják, hogy férje meggyilkolására bujtotta fel szeretőjét, akit másnap ki is végeznek. A szerető bevallott mindent. Ágnes ellen tanúskodott. Érezhető a drámai nyomás, ami Ágnes asszony lelkére nehezedik. Közeledik az összeroppanáshoz.

„Szöghaját is megsimítja Nehogy azt higgyék: megbomlott. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

Holott nem gyilkos ő, meggondolatlanul cselekedett, s most szörnyen bűnhődik érte. Már a fogdában is az őrület környékezte: rémeket látott, s egyetlen dolog ami hajszál híján megmentette ép elméjét, egy vékony fénysugár volt.

„Szegény Ágnes naphosszanta Néz e kis világgal szembe, Néz merően, – a sugárka Mind belefér egy fél szembe.”

Életfogytig tartó börtönre ítélik először, de Ágnes kéri, hadd menjen haza, hisz ki kell mosnia a véres foltot a lepedőjéből. A lepedő Ágnes lelkiismeretét jelképezi. Messze felértékelődik a szerepe. Itt jön képbe ismét a balladai igazságszolgáltatás, hiszen a bírák a normális helyzettől eltérően elengedik Ágnes asszonyt, aki eztán megállás nélkül a patakban mossa lepedőjét. Misztikus kép tárul elénk a balladák homályosságával, hátborzongató érzést keltve. Ágnes asszony egyik napról a másikra, majd egyik hónapról a másikra, végül pedig egyik évről a másikra csak mos, mos, és mos. A folt már rég eltűnt, ő mégis látja. A történet lassan a végtelenbe, időtlenségbe nyúlik. A balladai igazságszolgáltatás utolérte. Ennek értelmében pedig bűnhődnie kell az őrületben. (10-es szöveggyűjtemény, 209.oldal)

V. László

Eme ballada szép példája a több – ez esetben két – szálon futó balladáknak. Történelmi ballada. V. László király Buda várában tartózkodik. Éjszaka van, vihar tombol. Föl-föl riad, képeket lát, miszerint Hunyadi fiai megszöknek a fogságukból. Szolgája nyugtatgatja. Folyamatosan átvált a nézőpontunk a kis csapatra, szinte egy-egy villámlás erejéig, merthogy tényleg szöknek Mátyás emberei. László újra és újra felriad, riadóztatna, hallucinál. Hiszen „megérdemli az őrületet”, amiért megölette Hunyadi Lászlót, Mátyást pedig fogságba ejtette. Arany mesterien fokozza a feszültséget, ami a királyt körüllengheti. Észrevehető a bűn-bűnhődés motívum. Az uralkodót egyre inkább uralmába keríti a rettegés, s már kezdi bánni gyalázatos tettét.

Nem bír tovább Budán maradni, elindul haza. Az utolsó közeli részlet, rövid epizód, ami még felvillan a királlyal és ismeretlen szolgájával kapcsolatban, a jelenet, mikor a király hűsítőt kér „hű csehétől”, aki érdekesen, baljósan válaszol:

„Itt a kehely, igyál, Uram, László király, Enyhít… mikép a sír!”

V. László Csehországba érve rövidesen meghal. Hogy valóban mi történt, az nem derül ki pontosan. Lehet, hogy a szolga mérgezte meg, vagy más okból halt meg. Választ nem kapunk, elvész a balladai homályban. Az igazságszolgáltatás azonban itt is teljesült.

Szondi két apródja

Történelmi ballada, s itt is megfigyelhetjük a két történeti szálat. Gyors helyzetrögzítéssel indít.

„Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; Szemközt velenyájas, szép zöld hegy-orom, Tetején lobogós hadi kopja.”

Drégely várának eleste után Szondi, a várkapitány emlékét őrizvén a két apród róla énekel dalokat. Hangulatuk természetesen szomorú. Velük szöges ellentétben van a völgyben felállított ünneplő török tábor.

„Két ifiu térdel, kezökben a lant, A kopja tövén, mintha volna feszűlet. Zsibongva hadával a völgyben alant Ali győzelem-ünnepet űlet.”

A szultán korábban megígérte, hogy vigyáz az apródokra, s maga mellé veszi őket, ha Szondi elesik. Most emberét, Márton papot küldi a két ifjúért, hogy jöjjenek le hozzá a dombról, hol Szondi teste nyugszik, ám ők kitartanak fent, s siratják őt, emlékeznek, s dicsőítik nevét, akármennyire is próbálkozik az áruló lecsábítani őket. Hol az apródok éneke, hol Márton kommentárjai, csalogatása váltogatja egymást.