Arany János lírái

Ebben a versben is az óda ötvöződik az elégiával, tehát az Ősszel is „elégico-óda”. Az első versszakban a költészet hallgatásáról van szó, az utolsóban már ennek teljes értelmetlenségéről, s a közbezárt szakaszok a belső vitát tükrözik.

Az indító két sor őszi életképet fest, mely már önmagában is előrevetít valamit a későbbi kedélyhullámzásból. Egybeolvadnak itt a fogalmak: a költő, a dal, a madár, az évszak egyaránt „hallgat, komor, fázik”. Négy versszakon keresztül (2.-5.) Homérosz verőfényes, sugárzó világában a reformkor boldogsága mint elmúlt vágyálom jelenik meg, melyet ellensúlyoz a refrén mélabús tagadása.

A második szerkezeti egység szintén az ősz életképszerű leírásával kezdődik. A következő négy szakasz (7-10.) az ossziáni költészet komor halálhangulatát, a nép pusztuló haldoklását idézi fel. A távlatokat elmosó, színeket kioltó ködös, nyirkos homály uralkodik. Itt tűnnek fel a fájdalmas látomások, hallucinációk: a hunyó dicsőség lantosa, a bukás víziója. A 10. versszakban félelmetesen egybemosódik jelen és múlt, a versben beszélő költő és Osszián. A lehangoló verslezárás mondanivalója: ha a nép halott, nincs szükség már költészetre sem.

Ugyancsak Arany pesszimizmusa szólal meg a Magányban c. versében. Egyszerre hatja át a nemzethalál félelme és a jobb jövőbe vetett bizalom. A mű második felében viszont felülkerekedik az optimizmus, hiszi, hogy jobb élet is jöhet. Éppen ezért biztatja népét: nem szabad visszanézni, a jövőnek kell élni.

Arany János, bár előfordult, hogy tagadta, de ő is „lángoszlopként vezette” népét, hitte, hogy a magyar népre jobb sors vár, Ennek szellemében olyan világirodalmi szintű verseket írt, melyek irodalmunk kincsei.