Arany János lírái

Csak saját használatra! A jegyzet tulajdonosa csak az erettsegi.com számára bocsátotta rendelkezésre!

 Közép- és Kelet-Eu-ban az egyes népek nemzeti függetlenségének hiánya, a széttagoltság, a nagyobb nemzetiségek közé ékelődés oda vezetett, hogy a nemzeti együvé tartozás egyetlen ismérve a közös, beszélt nyelv maradt. Éppen ezért a nyelvújítás, az irodalmi nyelv kidolgozása volt a nemzeti eszmélkedés legelső mozgalma.

Közép- és Kelet-Eu-ban a nemzeti függetlenség volt a legfőbb kérdés.

A költő a szabadságküzdelmeket irányító népvezér, lángoszlop volt, vagy vállalta a nép, a haza pusztulását elsirató Osszián szerepét.

A romantika a közép-kelet-európai irodalmak első nagy virágkora, olyan nagy képviselőkkel, mint Puskin, Vörösmarty vagy Petőfi.

Mo-on az írók jelenléte a közéletben meghatározó volt. Kisfaludy halála után, az ún. romantikus triásznak a kezébe került szinte minden hatalom az irodalmi életben. Megkezdte működését a Magyar Tudományos Akadémia. A jelentősebb folyóiratokat is főleg a fiatal romantikusok szerkesztették. Az irodalmi közvélemény Petőfi mellett az egyik legnagyobb magyar költőnek Arany Jánost tartotta és tartja a mai napig.

Arany már gyermekkorában vonzódott az irodalomhoz, rengeteget olvasott. Az igazi és nagy sikert a Toldi hozta meg számára. Erősen lírai alkatú költő volt, mégis epikusként indult. Epikusnak hitte, tudta magát. Tévedésnek tartotta azt a korszakot, „mely pedig igazi magára találásának páratlanul gazdag lírai termését hozta meg”. „Lírai sóhajainak” forrása a nemzeti katasztrófa, Petőfi elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, s mindezek miatt a reménytelen kétségbeesés, a kilátástalanság. Fölöslegesnek érzi magát, hiábavalónak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni.

A Letészem a lantot c. költeménye épp abból az elhatározásból született, hogy abbahagyja a versírást. Keserű vers, a költő válságos lelki állapotát tükrözi.

A cím negatív ars poeticára utal. Alapképe: a lant, a költészet ősi metafórája. A gesztus (letészem) a költői létezés ellehetetlenülését, teljes feladását jelzi. (Petőfi: A XIX. század költői).

Műfaja: elégikó-óda: az emelkedettség és a fáradt rezignáltság egyaránt jellemző a hangnemre.

A vers jellegzetes képei: a tűz, a láng természetből vett képe; ág, fa, virág stb. A szöveg különböző részeiben eltérő hangulati tartalommal bírnak. A vers idősíkok szerint struktúrálodik négy szerkezeti egységre (jelen, múlt, elképzelt jövő, jelen).

Az időkategóriák egyben értékkategóriák is. Az értékgazdag múlt szembesül az értékvesztett jelennel.

I.: A jelen keserű, elégikus hangvételű leírása. A költői léttel, az alkotással leszámoló lírai én vallomása.

II.: Éles változást jelez a „más” melléknév. Természeti képekkel idézi meg a múlt üde, derűs, harmonikus világát. Legfőbb érték: az emberi életekre, a közösségre hatni tudó költői alkotás.

III.: Az elképzelt jövő képe. Az eszmék beteljesülésének illúzióját jeleníti meg. A visszatérő refrén a sivár jelenre emlékeztet, érzelmi, hangulati feszültséget jelent.

IV.: A kiábrándító, a céltalan jelent ábrázolja. Teljes elbizonytalanodást, a kétségek felerősödését jelzi a mondatok töredezettsége, lezáratlansága, a kérdések megsokasodása. A zárlat visszautal az első versszakra, a korábbi kételyek is megszűnnek: a pusztulás egyértelműsége, a teljes lemondás válik uralkodóvá.

A vers szembefordul a XIX. század hagyományos költői szerepeszményével. Tagadja a váteszt, a prófétaszerep értelmét, folytathatóságát. Más költői szereppel nem tud azonosulni, a teljes feladást választja.

Versforma: váltakozó hosszúságú (9-8-9-8-8-9-8-7) jambikus lejtésű sorok. A versszakok első felére inkább a nyugodtabb közlőjelleg, a másodikra a hangvétel emelkedése, a képek sűrűsödése jellemző.

Az Ősszel c. műve két különböző történelmi kort, két ősi költő egymástól eltérő világát állítja szembe. A reformkor reménykedő ideje képez ellentét az 1849 utáni megtorlás és elnyomás kilátástalanságával. Az Ősszel a tudatos szerkesztés szimmetriájának remeke. A 10 strófából álló költemény első öt szakasza a homéroszi, a második öt az ossziáni világot idézi, s így tagolódik a vers két nagyobb szerkezeti egységre. (Osszián az ír és a skót mondák költőhőse) Az indító szakasz közvetlenül szól az ősz jelenvalóságáról, s ennek ellenében hat a görög nyár fénydús ege, a ragyogó sugárzása. A 6. strófában a nyár „nagyszerű csodáinak” hiányát sorolja fel, s ezt követi az ősz képeiben az ossziáni pusztulás.