Albert Camus – Algir széppróza (1913-1960)

Látja a világ közönyét az emberi lények iránt, és úgy érzi, ő éppen érzéketlensége, közönyössége által hatolt be a valóság titkába, s ezzel a közönnyel igazolja saját életét is. A halál közelségében élete visszanyeri értékét, a hazug konvenciók világában magát idegennek érző ember a természettel való azonosulásban megtalálja a boldogságot, sorsa a végtelenben oldódik fel. A halál így pozitív értékké minősül, mert egy végső nagy látomás, az élet értelmének, az emberi sors törvényeinek megvilágosodása kíséri: „e jelekkel s csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkoztam ki a világ gyöngéd közönyének.”

A háború után Camus gondolatvilágában egyre inkább előtérbe kerül a szolidaritás kérdése. Ezt mutatja A pestis című regénye (1947) is.

Az Oran városára rátörő járvány krónikáját a regény főszereplője, Rieux (riô) doktor írja meg tárgyilagosan, harmadik személyben szólva magáról is. Az emberek többsége önző módon csak magával törődik, egyetlen gondjuk, hogy elkerüljék a fertőzést. A dögvésszel Rieux doktor és barátja, Tanou (tarru) veszi fel a harcot. Bár mindketten tudják, hogy valójában tehetetlenek, nem képesek útját állni a betegség terjedésének, mégis egyéni boldogságukkal nem törődve végzik gyógyító munkájukat, melynek Tanou áldozatul is esik. Végül a városban elmúlik a járvány, de bármikor újra felütheti fejét. Az emberek azonban nem gondolnak erre, újra visszatérnek élvezeteikhez, tovább élik kisszerű, elgépiesedett életüket, mintha mi sem történt volna.

A regény pestise nem pusztán járványos betegség, hanem ennél sokkal többet jelent: a háborút, a fasizmust, a német megszállást és minden olyan csapást, katasztrófát, amely az emberiséget sújtja. Egy magasabb síkon az egész abszurdumokkal körülhatárolt emberi léthelyzetet is jelképezi, meg az ember tudatában lappangva pusztító erőket.

A pestis írója úgy látja, hogy az egyén nem tudja befolyásolni a katasztrófák sorozatából álló történelem menetét. Az egyetlen helyes magatartás a megértés és szolidaritás, a cselekvés a viszonylagos jóért, hogy ha már az embereket megmenteni nem lehet is, legalább valamit enyhítsünk sorsukon.

Az embernek pusztán önmaga erkölcsi integritásának védelmében is ezt kell tennie, a cselekvés hasznosságától és eredményességétől függetlenül.

A fellázadt ember c. írásában (1951) elméletileg összegzi mindazt, amit a Sziszüphosz mítosza óta az egyedül emberhez méltó magatartásról, a lázadásról végiggondolt. Elutasítja Marxot, a forradalmat, a szocializmust. A „lázadó” ember feladata, hogy „megtanuljon élni és meghalni, és megtanulja elutasítani, hogy isten legyen, ahhoz, hogy ember legyen „. Ez az írása nagy vitákat váltott ki, több barátjával – így Sartre-ral is -megszakadt a kapcsolata.

Utolsó regénye: A bukás (1956).

Camus életművét A Száműzetés és az Ország c. novelláskötet (1957) zárja. Az író két fő témáját szólaltatja meg újra: a száműzöttség, az idegenség fájdalmát és a hazatalálás, az otthonra lelés vágyát.