Hirdetés

Albert Camus – Algir széppróza (1913-1960)

19 perc olvasás

Meursault különös közönyét környezete értetlenül szemléli, de nem veszik rossz néven, furcsa viselkedését, szokatlan kijelentéseit inkább tréfának, „jópofaságnak” könyvelik el. Közönyének magyarázatát már a regény elején megkapjuk. Anyja temetésén az ápolónő arról beszél, hogy a tűző napon siető ember meghűl, a lassan menő viszont napszúrást kap, tehát mindenképpen beteg lesz. Később a börtönben eszébe jut ez a jelenet, és levonja a következtetést: nincs kiút, az ember útja mindenképp a halálhoz vezet.

Hirdetés

Az első részben a szerző semmiféle rokonszenvet nem tanúsít közönyös hőse iránt, inkább elhatárolja magát tőle. A második részben ez az írói magatartás megváltozik, a szerző most a kitaszítottá és kiszolgáltatottá vált ember mellé áll, érezhetően együttérzéssel mutatja be az ellenszenvesnek ábrázolt vádlókkal szemben.

Meursault a pert érdeklődve, de kívülállóként figyeli: „bizonyos értelemben nem bántam, hogy láthatok egy pört. Egész eddigi életemben sose volt rá alkalmam. ” Nem védekezik, mert ártatlannak érzi magát, és azt sem engedi, hogy az ügyvéd hamis érvekkel védje.

A bíróság elembertelenedett mechanizmusa nem érti az egész ügyet, képtelen megismerni a vádlottat, minden adatot a szokványos erkölcsi normák szerint értelmez, pedig Meursault sohasem élt erkölcsi norma szerint. Azt a tényt, hogy anyját menhelyre küldte, az ügyész úgy értékeli, hogy ezzel erkölcsileg meg akarta gyilkolni, a védő pedig úgy, hogy gondoskodni akart róla. Valójában azért tette, mert nem volt egymás számára mondanivalójuk. Meursault-tól idegen minden absztrakció. Mikor az ügyész Marie-t a „szerető”-jének nevezi, időbe telik míg megérti, kiről beszél, hiszen a lány az ô számára egyszerűen csak Marie volt. Meursault a per folyamán mindvégig úgy érzi, hogy nem is róla van szó. A kivégzés is azért háborítja fel, mert ott az embert tárgyként kezelik.

Meursault jogi értelemben valóban bűnös. A bíróság azonban tulajdonképpen nem a gyilkosság miatt ítéli halálra. Azért látják őt szörnyetegnek, mert nem hazudik nem létező érzelmeket, gyöngédséget, együttérzést, lelkiismeret-furdalást, nem fedi el a maga ürességét közhelyekkel és frázisokkal, mint környezete. Felháborodnak, mert mindaz, ami az ő üres, önző és képmutató életük értelmét adja, Meursault-t közönyösesen hagyja.

Hirdetés

Naiv őszinteséggel beszél elidegenedettségéről, és ettől a nyíltan bevallott közönyétől, érzéketlenségétől, feltárt ürességétől ijednek meg, mert ebben a maguk titkolt közönyére, ürességére ismernek. Felszínre kerül a világ letagadott abszurditása, életük letagadott értelmetlensége. Mikor Meursault közli, hogy nem hisz Istenben, a vizsgálóbíró rémülten kiált fel: „Azt akarja, hogy értelmetlen legyen az életem ?” A bírák önmagukat érzik fenyegetve azzal, hogy a vádlott megtagadja a társadalom hazug rendszeréből fakadó kötelező képmutatást. Világossá válik, hogy a köznapi élet és a gyilkosság egy tőről fakad.

Meursault a bíróság ellen még csak passzivitásával tiltakozott, hiszen tulajdonképpen nem róla beszéltek. A börtönlelkész azonban a lelkét kívánja megmenteni, és ezt már nem tudja elviselni. Arcába kiáltja, hogy „halott módjára él”, hogy igazsága még annyira sem igazság, mint az övé, aki abszurd létével szembe mer nézni.

Meursault a regény második részében, amikor lázad a civilizáció megalázó, gépies rendje, a képmutatás és erőszak, a börtön, az elidegenedés és a halál ellen, és egy nyíltabb, szabadabb és igazabb élet után vágyódik, morálisan környezete fölé nő, és ugyanakkor köznapi értelemben valószerűtlenné válik, mítosszá lesz.

A börtönben minden földi és túlvilági reményről lemondva végiggondolja és most már tudatával is elfogadja életét, hiszen azt a sorsot élte végig, amelyik kiválasztotta magának, amely az övé volt. Megtagadja a frázisokból, sablonokból, képmutatásból felépített látszatvilágot. Kitart amellett, hogy mivel a jövő mélyén nem kínálkozik értelmes felelet, alapjában véve mindegy, mit választ az ember, s hogy egyáltalán választ-e. Nihilizmusa lázadás a rendszer őrzői ellen, akik oly magabiztosan mozognak a kérdésessé vált világban. Megérti, helyzete oly abszurd, hogy egyetlen reménye lehet csak: „jól működik” a gép, amely megöli. „Ha már egyszer meghalunk… nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk.” Sziszüphoszhoz hasonlóan úgy látja, hogy az abszurd létezést csupán a szabadság által vethetjük meg, és ez a gondolat ôt is boldoggá teszi. Érzi, hogy halálra van ítélve abban a világban, amelyben ez az egyetlen biztos realitás, és megveti a kötelékeket, amelyek a világhoz, másokhoz kötik.

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!