Ady Endre: Csinszka versek, Az Őrizem a szemed elemzés

A záró strófa szorongó kérdéseit is ez váltja ki. A miértre, a meddigre azonban nincs válasz: a világ és az egyén sorsa kiszámíthatatlan. Az egymásba kulcsolódó kezek és az egymást őrző szemek harmadszor visszatérő motívuma az élet diszharmóniájával szemben a harmónia, a boldogság igényét hangsúlyozza. Jelezve az akart harmóniát, a második szakasz rímtelensége ellenében félrímek csendülnek össze. Nem a megnyugvás békéje tölti fel érzelmileg a vers lezárását, inkább ennek az erőltetett illúziója, az emberség megóvásának szándéka.

A vers két része műnemszerűen is szétválik: az 1., 3. versszak inkább az idill, a 2., 4. A ballada felé hajol (tragédia).

Otthontalanság és otthon párharcában a mégist mondó dacé marad a zárszó. Mert igaz: aláaknázza az első versszak megtalált idilljét a második strófa, de a harmadik megismétli ismét az első szavait. S hiába kérdőjelezi meg ezt a visszadacolt idillt a jövő árnyaival a negyedik szakasz első két sora: „Nem tudom, miért, meddig/Maradok meg még neked”. A két utolsó sorban rácsapott erre a mégis morálja: „De a kezedet fogom/S őrizem a szemedet.”

A költemény lényegét tömörítette képbe a címbe kiemelt sor: Őrizem a szemed. Az őrzöm helyett álló, régies őrizem alak már egymagában jelez valamiféle pátoszt, ünnepiességet, s ezt még teljesebbé teszi az átvitt jelentés. A szemet általában nem szokták őrizni. A szokatlan használat éppúgy, mint az archaizáló alakváltozat s a címbe ugratás megemelte a szót, önálló lírai sugárzást biztosított neki.

(Az Intés az őrzőkhöz című költeményre játszik rá ez a cím. Az őrzés gondolata vetül rá a versre. Több lett így a megjelenített szerelem puszta egyéni érzésnél. Őrhellyé vált az. Egy veszélyeztetett, pusztuló világban tartotta magát rajta keresztül az otthon akarata, a boldogság vágya, az álom az idillről. Ez a mozzanat jelentette a Csinszka-szerelem legbensőbb lényegét. A kéz a kézben, a szem a szemben szépsége. A diszharmónia fölött élt a harmónia, a tragédiát oldotta a remény. Képi formát kapott az értelmes emberi létezés utáni vágyódás: a boldogságakarás, az otthonigenlés.)