A romantikus mesedráma – Vörösmarty: Csongor és Tünde

Két ellentétes világ, „két világszint” kapcsolódik össze a drámában. A két főszereplő vágyódása is ellentétes: az „égi” Tünde a földre, a „földi” Csongor pedig az égbe, Tündérhonba vágyódik. E két szintet kapcsolja össze jelképesen a csodafa: „Földben állasz mély gyököddel,/ Égbe nyúlsz magas fejeddel.” A főszereplők a két szint határánál találkozni tudnak, de egymáséi lenni, igazán boldogokká lenni nem: Csongor csupán megsejtheti az igazi boldogság örömét. A romantikus elvágyódás az embert örök sóvárgásra jegyzi el. Az öncélúan gonosz Mirigy teszi lehetetlenné szerelmük beteljesülését. Pontosan nem lehet tudni, hogy Mirigy miért ellensége, gyűlölője Csongornak, csak tettei derülnek ki, hogy Csongort kiszolgáltassa állati ösztöneinek. Ha Csongor beleesnék ebbe a csapdába, lemondana az embert fölfelé emelő vágyakról is.

Mirigy a darab szimbólumrendszerében az ártó démon, minden nemes törekvés akadályozója, az életünket, sorsunkat tönkretenni akaró, véletlenszerűen befolyásoló ember alatti erők képviselője. Elveszítve Tündét az „égi szépet„, vágyát már meg tudja nevezni, de hogy „Tündérhon” hol található, hogyan érhető el, azt nem tudja. Ezért faggatja oly fáradhatatlanul a döntések, a „tévedések hármas útjánál” a célra vezető, a tündéri „üdvlak” felé mutató út felől a három vándort. Itt Csongor nemcsak a saját boldogságát. hanem az emberekét is keresi. A „vándorok” – egy-egy óriásira növesztett szenvedély képviselői – (a kalmár, a fejedelem, a tudós), akik oly makacssággal hisznek önmagukban, saját céljaikban, három különböző életideált, testesítenek meg: a pénztől, a hatalomtól s a tudománytól várják önző boldogságukat. Csongor álmai teljességéhez képest értéktelennek, üresnek találja a vándorok ajánlatát, s elindul saját célja, Tündérhon felé.

Csongor másodszor is elindul az ördögfiak örökségével eljut a Hajnal birodalmába, de Mirigy ármánya, megakadályozza a Tündével való találkozást: az ember nem szakadhat el a földtől, a boldogság nem érhető el az irrealitás világában. Kiábrándultan, csalódva és megcsalatva, ő, aki a mindent vágyott elérni, sehová sem jutott. Második vándorútjának végén, újra „fellépve” a hármas útra, az emberi lét céltalanságáról, abszurditásáról elmélkedik: „A hangya futkos, apró léptei/ Alig mutatnak járást, és halad…/ Elérhetetlen vágy az emberé,/ Elérhetetlen tündér csalfa cél!”

Csongor a kétségbeesés mélyére jutott: a puszta vegetatív állati lét is értékesebbnek tűnik az emberi sorsnál. Előbbi végkövetkeztetéseit felerősíti, hogy újra találkozik a három vándorral: céljaikban, hitükben, reményeikben csalódva, összetörten az ellenkező irányba mennek most, mint legelőször. Csongor úgy dönt, hogy kivonul az emberi társadalomból, a magányt választja, s belép az ősi otthon elvadult, gondozatlanul hagyott kertjébe.

Csongor tragikus eszmefuttatását az Éj monológja helyezi kozmikus távlatokba: a semmiből születő és semmivé váló világegyetemben az emberi nem és benne az egyes ember léte pillanatnyi közjáték csupán, így maga az emberi történelem is kilátástalan, értelmetlen. Abszurd és céltalan az ember sorsa, nevetséges és tragikus önáltatás minden nagyra, szépre törekvés, minden ég felé törekvés. Az ember „halandó kézzel halhatatlanul/ Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,/ Még a hiúság műve van porán,/ Még kőhegyek ragyognak sírjain./ …De hol lesz a kő, jel s az oszlopok,/ Ha nem lesz föld, s a tenger eltűnik./ Fáradtan ösvényikből a napok/ Egymásba hullva, összeomlanak./ A Mind enyész, és végső romjain/ A szép világ borongva hamvad el;/ És ahol kezdve volt, ott vége lesz:/ Sötét és semmi lesznek: én leszek,/ Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.”

Ennek az értelmetlen és céltalan létnek az igazi szerelem: az égi és a földi érzés harmonikus egybeolvadása adhat valós tartalmat, célt, amiért még élni érdemes – erről vall a darab borongós befejezése. A megoldás az eszményinek kibékülése a valóval: Csongor nem juthat el Tündérországba, Tünde pedig földi szerelméért ki van tiltva onnan Egyesült a két világszint: a tündéri földivé is lett (teljesen nem vesztette el tündér voltát Tünde), a földi pedig megnemesedett. Tündérország nem az övék, de a földön mennyet alkotnak maguknak. A világ értelmetlenségével, a pesszimista módon megítélt társadalmi élettel Vörösmarty csak a „háboríthatatlan„, a világ bajairól tudomást nem vevő, szerelmet tudja szembeállítani.