A magyar felvilágosodás irodalmából

A bódult emberi társadalommal szemben az estve szépsége nem egy a többi emberi öröm között, hanem egyetlen. A hosszabb, negyedik rész elmélkedő-érvelő, kevés benne a kép, sűrűn használ fogalmakat és követi Rousseau emberek közti egyenlőtlenségről szóló értekezésének gondolatait. Követi, de eredeti módon, a maga hangján. Barokk stílusjegyek mellett fellelhetők felvilágosult elemek: a lírai én a nép érdekeit képviseli, szemben az uralkodó önkényes viselkedésével. A civilizációval (nagyvilági élet) szembeállítja a természetet. Filozofikus költemény néha ironikus hanggal, játékos alliterációkkal. A társadalom elszakadt a természettől és gonosszá válik. Rousseau rámutat a magántulajdon káros hatására, elítéli az osztálytársadalmat. A vers gondolati és érzelmi töltése egymástól elválaszthatatlan. Az estve befejező része a gondolati anyaggal közvetlenül is súlyosodva tér vissza az egyetlen menedékhez, a természethez. A vers felépítése a természeti és társadalmi törvény összevetésén alapul. Ez jellegzetesen felvilágosodott, klasszicista vonás. Tehát a természet jó, a társadalom rossz. A megoldás ezért a természetbe való menekülés. A szegény ember egyetlen vigasza, a természet, nem adható árendába.

Jövendölés az első oskoláról a Somogyban: A cím utal Somogy elmaradottságára. Csokonai felteszi a kérdést, vajon ki a hibás Somogy elmaradottságáért. A tudás jelképei, Debrecen és Patak, messze esnek onnét. Általánossá vált az értékrendek eltolódása. Ezt ironikus hangvétellel fejezi ki, amibe egyfajta szánalom is vegyül. Hasonló gondolatokat fejez ki Janus Pannonius valamint Ady is A Hortobágy poétája c. verse is. Csokonai az utolsó strófában a nemzeti öntudatra építve kelti fel a segíteni akarást. A költői kérdés után gondolatjel, hangsúlyozva a kérdés megválaszolatlanságát: A reménytelenségből kiút az erős hit. Vörösmarty Országháza c. művében is találkozhatunk a tétlen magyar nemesség elítélésével, azonban Csokonaival ellentétben Vörösmarty művében nem találjuk meg a sokat ígérő jövő képét.

Az egyik korai műve A méla Tempefői (1793). Ennek a műnek hiányzik a vége. A költő, aki versei eladására előfizetőket keressen. „Csaló” a nyomdász bérmunkát végez. Az egyik gróf lányával megismerkedik, szerelem. Elkergetik Tempefőit. Tempefőiről kiderül, hogy nemes, vagyona van. Valószínűleg a vége boldog. „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”

A szentimentalizmus az érzelmeket, lelki folyamatokat vizsgálja és helyezi a középpontba. Az érzelmek szabadságát hirdeti, elismeri a személyes vonzalmon alapuló szerelem jogosságát. Hősei szenvedő, cselekvésképtelen szerelmesek. Jellemző rájuk a magányba, a természetbe történő menekülés. Csokonai költészetében a szentimentalizmus akkor jelent meg, mikor – néhány hónapos boldog együttlét után – elveszti szerelmét, Lillát. A boldogságot, örömöt felváltja a csalódottság, a kitaszítottság. Ez ad új irányzatot költészetének is, a rokokót felváltja a szentimentalizmus. A tihanyi ekhóhoz 1803-ban került a Lilla-dalok közé. A strófaszerkezet itt is újszerű és bonyolult. Jellemző rá az erudíció (nagy tudásanyag felvonultatása, és találékonyság). Csokonainál nagy jelentősége van az ekhónak. A reneszánsz és a barokk idejében ez játék, itt a természet és a társadalom szembeállításának az eszköze.

A mű elején hagyományosan, a kezdősor megteremti a vers alaphelyzetét, ahol az ekhó az Istennő, a későbbiekben a visszhang, mint természeti jelenség mutatkozik meg (nagyon realisztikus ábrázolásban). Minden versszak utolsó sora újra ismétli. Az ekhós szöveg megerősíti a költő gondolatmenetét, szerepe, hogy egyetértsen a költővel, együtt érezzen vele. Az 5. versszakban ezt emeli ki ellentéttel: a vaskeblű (durva, zord) sziklában van együttérzés, de az embereknek nincs szívük (emberi kitaszító világ és együttérző természeti világ). Sajátos költői magatartásforma figyelhető meg: a költő visszavonul a természetbe, a magányba. Megjelenik a műben a kollégiumi kicsapatása (4. versszak), és az is amikor Lilla elhagyja (6. versszak). Panaszkodik, a társadalmat okolja, megtisztul a társadalom szennyétől, megnemesedik, értékessé válik. Ebben a műben jelenik meg elsőként a gondolat, hogy a költészet örökértékű (de ezt csak az utókor fogja elismerni). Ez az eszme már a romantika felé mutat. Műfaját tekintve ez a mű elégia: azaz visszatekint saját életére, bemutatja a jelen helyzetet és panaszkodik. Ez a műfaj jellemző a szentimentalizmusra. A mű befejező gondolata a biztos hit, miszerint az utókor, a távoli jövő felismeri benne előfutárát.