A kisember alakja az orosz irodalomban

A 4. résszel kezdődik Ivan Iljics betegségének bemutatása. A regény tere egyre jobban leszűkül, végül a színhely már csak Ivan Iljics betegszobája, és a szereplők is egyre fogynak: a hős magára marad szenvedéseivel.

Egyedül Geraszim a jólelkű szolgafiú viselkedett vele úgy, mint súlyos beteggel, ő nem hazudott neki, derűsen, panasz nélkül szolgálta ki. Geraszim jósága szólaltatja meg Ivan Iljicsben a lélek hangját: ez a belső vita lesz a mű további részének legfontosabb tartalma. Ivan Iljicsnek rá kell jönnie, hogy egész életét elhibázta, mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres, nem fölfelé haladt, hanem lefelé a lejtőn, a fényességből a sötétségbe, igazságból a hazugságba. A hazugság, csalás eltakarta előle egész életét és a halált, egész életében közömbös volt családja és a perek vádlottjai iránt, és most ők sem szeretik őt, vele is közömbösek.

Betegségénél is elviselhetetlenebb volt tehát erkölcsi szenvedése, elrontott, bűnös életének tudata. Halála előtt egy órával mikor kisfia megcsókolta kezét és sírva fakadt Ivan Iljics megvilágosodott. Élete utolsó 60 percében még sikerült jóvátennie elhibázott életét: észrevette, hogy mások is szenvednek, lelkében feltámadt az önzetlen szeretet.

Ivan Iljics erkölcsileg megtisztult, boldogan halt meg.

Az orosz irodalom azért talált rá erre a jellegzetes hőstípusra, mert a társadalom elmaradottságából kiszakadni vágyó, haladó szellemiségű írók egyfajta lázadó, az emberiséget megjobbítani akaró célokat követtek. A csinovnyik alakja volt a legmegfelelőbb az orosz elmaradottság és kiúttalanság ábrázolására. Így válhatott a kishivatalnok-réteg az írók célpontjává, ami által az orosz irodalom betörhetett Európába, és a világirodalom legnagyobb alkotó nemzetei közé emelkedhetett.[/protect]