Racionalizmus

Descartes idejében

Az újabb filozófiában Descartes, akit az első racionalista filozófusként tartanak számon. Az igazság kritériumát már az ész tiszta és határozott belátásában találja. Descartes szerint csak az örök igazságok – a matematika igazságai, ill. a tudományok ismeretelméleti és metafizikai alapjai – nyerhetőek el az értelem útján; a fizikai világ tapasztalati úton ismerhető meg a tudományos módszer segítségével. Szerinte noha az álmok annyira valódinak tűnnek, mint a fizikai tapasztalatok, ezek nem növelik az ember tudását. Hasonlóképpen a tudatos érzéki tapasztalat is lehet illúziók eredménye, így ez is kétségessé válhat.

Descartes módszere szerint semmit sem osztályozhatunk tudásként, amit az értelem segítségével nem ismerhetünk fel.

A biztos alap megtalálását tűzte ki célul. Isten létének racionális alapon történő igazolására is vállalkozott, akinek a létét velünk született eszmének (idea innata) tartja. A matematikai tudást valamelyest minden tudás mintájának tekinti, ezzel elvetette a racionalizmus mélyebben nyugvó alapjait. Közvetlen követői: Nicolas Malebranche, Baruch Spinoza, Geulinx már racionalista irányba terelik a filozófiát. Spinoza egy rendszerezett, logikus, racionális filozófiai elméletet alkotott.

Baruch Spinoza (1632–1677)

Baruch Spinoza 17. században kifejlesztett filozófiája szisztematikus, logikus, racionális.^[6][7][8] Elemi építőkockákra felhúzott gondolatok rendszere, melyek belső konzisztenciája révén a filozófus megpróbálta megválaszolni az élet legfőbb kérdéseit.^[8] Erős befolyással volt rá pl. Descartes^[9] és Euklidész^[10] és Thomas Hobbes^[9], akárcsak a zsidó filozófiai tradícióban járatos teológusok mint pl. Maimonidész^[9], de munkássága bizonyos tekintetben eltért a zsidó–keresztény hagyománytól. Spinoza ötletei közül sok a mai napig izgalomban tartja a gondolkodókat, több, különösen az érzelmi élettel foglalkozó elve jelentőséggel bír a pszichológia modern megközelítéseiben. A legkomolyabb gondolkodók egy része is nehéznek találta Spinoza geometriai módszerének^[8] megértését: Goethe bevallotta, hogy többnyire nem igazán értette, hogy Spinoza mit akar mondani.^[8] Főműve, az Etika megoldatlan rejtélyeket tartalmaz, és egy, az euklideszi geometrián alapuló, elrettentő matematikai struktúrán alapul.^[10] Spinoza filozófiájának követőjévé vált pl. Albert Einstein^[11], és sok más értelmiségi figyelmét is magára vonta.^{[12][13][14][15][16]}

Gottfried Leibniz (1646–1716)

Leibniz az utolsó nagy racionalista volt, aki jelentős mértékben kutatott egyéb területeken is, pl. matematikus is volt. Ugyanakkor ezektől nem függetlenül alakította ki filozófiai rendszerét. Leibniz visszautasította a Descartes-i dualizmust, és tagadta egy anyagi világ létezését. Leibniz nézete szerint végtelen sok egyszerű, oszthatatlan szubsztancia, ún. monád létezik. Leibniz a monádok teóriáját Descartes és Spinoza elméleteire adott válaszként dolgozta ki. Szerinte a monádok a valóság alapvető egységei, mind élő, mind élettelen dolgokra vonatkoztatva. A valóság ezen egységei képviselik az univerzumot, de nem állnak az okság vagy a tér törvényeinek hatása alatt. Leibniz bevezette az előre elrendezett harmónia elvét, hogy magyarázatot adjon a világban tapasztalható nyilvánvaló oksági viszonyokra.

Rokon és ellentétes irányzatok

Descartes után már határozottabban különülnek el az irányok, az ellenkező álláspont kifejtésével: az érzéki tudás fontos, ennek belátása elől a filozófusok sem igen zárkózhattak el. A reneszánsz korában sokan utaltak a tapasztalati tudás becsére, de tudományosan csak az angolok, Bacon, majd még inkább Hobbes és leghatározottabban Locke állapítják meg az empirizmust. Locke már polemiával kezdi művét, tagadja, hogy velünk született eszméink volnának, lelkünket üres laphoz hasonlítja, melyre a tapasztalat irja fel betűit. Még következetesebb Berkeley és Hume, a franciáknál Condillac és a materialisták. Ők már kifejtik, hogy pusztán az érzékek útján kapunk minden tudást(szenzualizmus), más tudás nincs is, az úgynevezett értelmi tudás nem egyéb mint az érzéki benyomások átalakítása, kombinációja. A racionalizmust Leibniz fejti ki a legmeghatározóbban, bár ő is keresi a kompromisszumokat az empirizmussal, de valójában az érzéki tudást is racionalizálja. Mert nála az érzéki tudás csak homályos, zavaros módja az értelmi tudásnak és az érzéki tudás is csak látszólag, érzékeinkre gyakorolt hatása a dolgoknak, voltaképp pedig alsóbb foka a belső lelki fejlődésnek.